Csokonai Vitéz Mihály

Az estve

    A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

  Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

  Haldokló súgári halavánnyá lésznek,

  Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.

  Az aranyos felhők tetején lefestve

  Mosolyog a híves szárnyon járó estve;

  Mellynek új balzsammal bíztató harmatja

  Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.

  A madárkák meghűlt fészkeknek szélein

  Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.

  A kis filemile míg magát kisírta,

  Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

  A vadak, farkasok űlnek szenderedve,

  Barlangjában belől bömböl a mord medve.

    Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,

  Jertek füleimbe, ti édes koncertek;

  Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

  A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

  Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,

  Lankadt kebelembe életet öntsetek!

  Mit érzek? ... míg szóllok, egy kis nyájas szellet

  Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

  Suhogó szárnyával a fák árnyékinál

  Egy fűszerszámozott teátromot csinál,

  Mellybe a gráciák örömmel repűlnek,

  A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;

  Hol a csendes berek barna rajzolatja

  Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

  Egyszóval, e vidám melancholiának

  Kies szállásai örömre nyílának.

    Késsél még, setét éj, komor óráiddal,

  Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

  Úgyis e világba semmi részem nincsen,

  Melly bágyadt lelkemre megnyúgovást hintsen;

  Mikor a világnak lármáját sokallom,

  Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,

  Mikor az emberek körűltem zsibongnak,

  S kényjektől részegen egymásra tolongnak.

    Bódult emberi nem, hát szabad létedre

  Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?

  Tiéd vólt ez a főld, tiéd vólt egészen,

  Mellyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.

  Mért szabtál hát határt önfiaid között;

  Ládd-é már egymástól mind megkülönbözött.

  Az 'enyim', a 'tied' mennyi lármát szűle,

  Miolta a 'miénk' nevezet elűle.

  Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

  Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

  S többet: mert még akkor a had és veszettség

  Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

  Nem vólt még koldúsa akkor a törvénynek,

  Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

  Az igazságtévő határkő és halom,

  A másét bántani nem hagyó tilalom

  Nem adott még okot annyi sok lármára,

  Mert az elégség vólt mindennek határa.

  Nem állott vólt még ki a kevély uraság,

  Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;

  S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,

  Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

  Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,

  Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,

  Mellyből bóldogokká tudja őket tenni,

  Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

  Nem bújt el a fösvény több embertársától,

  Hogy ment legyen pénze a haramiától,

  Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,

  Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

  Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,

  És a mezők körűl vagynak barázdolva;

  Az erdők tilalmas korlát közt állanak,

  Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;

  A vizek a szegény emberke nézve

  Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

    Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,

  Mellyet árendába nem ád még a világ.

  Te vagy még, éltető levegő! amellyen

  Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen.

  Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,

  Ingyen is hallgathat minden emberfia;

  S titeket, óh édes erdei hangzások,

  Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások;

  Mikor a mesterség gyáva hangjainál

  A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

    Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem

  Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,

  Mellynek én örökös főldesura lettem,

  Mihelyt teáltalad embernek születtem.

                                       (1794)

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

Debrecenben született 1773. november 17-én. Apja Csokonai József, egy református lelkész fia, aki tekintélyes vagyont gyűjtött össze 1786-ban meghalt és özvegyének két fiával együtt el kellett hagynia addigi otthonukat, s egy kis nádfedeles házban húzták meg magukat.

A költő Debrecenben nevelkedett, amely a korabeli Magyarország egyik legerősebb kisugárzású szellemi központja volt. 1780-tól a kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd teológushallgató lett. 1790-ben diáktársaival önképzőkört szervezett. Tudott: latin, francia, német, görög nyelven, ismerkedett az angollal a héberrel és a perzsával. 1794-ben a gimnáziumi poéta-osztály vezetésével bízták meg. 1792-től Kazinczy-val levelezett, s ezekben az években nőtt nagy költővé. 1795-ben kizárták a kollégiumból. Debrecenből Sárospatakra ment jogot tanulni, 1796-ben abbahagyta tanulmányait s ezzel lezárult deákpályája.  

1796 őszén Pozsonyba sietett abban a reményben, hogy az ott megnyíló országgyűlés nemesi résztvevői között mecénásokat találhat. Egyszemélyes verses hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel. A példányokat nem tudta eladni, kudarcot vallott. 1797 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával - Lillával - egy jómódú kereskedő leányával, boldog szerelem bontakozott ki köztük. A keszthelyi Georgikonban szeretett volna professzor lenni. Míg Csokonai állás után járt, a lányt szülei 1798-ban férjhez adták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz.

Komárom után néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán jutatta be 1799. május 26-tól február 21-éig helyettes tanárnak a csurgói gimnáziumba. Lelkesen vágott bele a pedagógiai munkába. 1800 februárjában gyalog hazatért Debrecenbe. Az 1802. július 11-i hatalmas debreceni tűzvész, melyben Darabos utcai házacskájuk nagy része is elpusztult, a nyomor szélére sodorta. Tüdőbaja is egyre súlyosbodott. Utolsó éveiben új verset már alig írt. 1804. április 15-én Nagyváradon Rhédey Lajos gróf feleségének templomi temetésén felolvasta nagy filozófiai költeményét a Halotti verseket. A hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott, s ágynak esett. 1805. január 28-án Debrecenben fejezte be fiatal életét.