lemez újdonságok

Densen: Edmundo Ros & His Orchestra – Hi Fi Dance   SACD

100 éves korában, 2011 október 22.-én halt meg Edmundo Ros zenekarvezető. A Venezuela-i születésű művész tette népszerűvé a latin-amerikai zenét Angliában. 1940 augusztusában alapította meg első zenekarát. Az Edmundo Ros and His Rumba Band játszott 1941-ben megjelent első hanglemezén. Ros páratlan tehetségű zenész volt, de emellett kiváló üzletembernek is bizonyult, hamarosan éjszakai lokálja, tánciskolája és művész-ügynöksége is lett. Lemezeinek eladási száma az egekbe emelkedett. Összesen mintegy 800 különböző lemeze jelent meg. Ros neve szinte összefonódott a jó hangzással, nagyon ügyelt arra, hogy a lehető legjobb minőségben kerüljenek lemezre a felvételeik. A Top Music válogatásán 16 szám szerepel, az Edmundo Ros & His Orchestra  legismertebb a számai egészen kiváló hangminőségben. A 60-as évek zenei világa ma is elbűvölő!

Soulution: SACD Spectacular Reference Disc    SACD

Ez a lemez a világhírű svájci audio gyártó a Soulution audiofil gyártó demo lemeze, ehhez illő, tökéletes hangminőséggel.

Jellemzők: Re-Mastered by Povee Chan, SADiE Digital Precision Mastering, Monitor Hi Fi System: soulution of Switzerland

Power System: Isoclean Power Conditioning System Mastered with Black Rhodium cables, Hybrid Stereo: Plays on all SACD and CD Players, Made in Austria by Sony

A lemezen megszólaló felvételek:

Vodka & Caviar – Galop

Puccini: Gianni Schcchi – O mio babbino caro

Vivaldi: Pleasure – I. Allegro

Kavakos: Polonaise Brillante

O clarissima mater

Mating Dance

The Three Cornered Hat – Introduction

Humoresque Halaka Dance

Fanfare For The Common Man

Fenesta ca lucive

Bantu

Scherzo – Allegro molto

Ave Maria

Asuka Kakitani Jazz Orchestra -  Bloom   CD

A japán emberekre jellemző, hogy mindig próbálják a dolgok jó oldalát látni, egyfajta optimizmus ez, mely nem olyan, mint Terence Hill-é filmjei nagyrészében, vagánysággal kevert életszemlélet optimizmus, hanem az ősi tradíciók létküzdelmei sugallta, mindent túl kell élni, mindent meg kell tenni, kicsit fanatikus életigenlése. Asuka Kakitani új lemeze is ilyen lendülettel kap bele a hangok világába és markol ki onnan egy roppant érdekes-színes-feng shui jazz kavalkádot, mely bár nagyon pozitív, de nem lett túl könnyed. A dalok, melyek szinte teljes egészében saját szerzemények /ezért nagy pirospont jár/, inspirációja bevallottan életképek, élethelyzetek, egy színes Matisse kép, a New York-i pályaudvarra befutó vonat hangos füttyjele, a virágokkal teli japánkertben döngicsélő poszméhek. Ha feng shui oktató lennék vagy olyan vájtfülű 30-as menedzser szingli leányzó, aki rendszeresen lesi a menő magazinok élet tanácsait, biztos rohannék, hogy megvásároljam az albumot, szerintem főleg nekik készült, még ha az alkotók célja nem is ez volt vele és akkor is ha a második kategória sajnos szinte biztosan nem fogja ezt tenni.

A 18 tagú zenekar hangzása hatásos, impozáns, választékos, jól összerakott, bár a szólókat játszó muzsikusok játéka némely dallamfutamban kicsit túl sterilre sikeredett.

Alligator Records újdonságok

Rick Estrin and the Nightcats lemezei

A chicago-i illetőségű Alligator Records az igényes, blues orientált zenék egyik legjelentősebb tengerentúli kiadója. Rick Estrin, ez a színpadra született, maffiozó külsejű fura figura pedig a tengerentúl egyik legjelentősebb, mérsékelten kommersz, de remek ritmusú és zeneileg igényes felépített blues-al kevert rock & rollt játszó muzsikusa. Estrin 15 évesen kezdett harmonikázni, mely dátum az 1964-s naptárban szerepelt. Három évvel később már a környék legmenőbb fekete klubjaiban játszik, első igazi mentora kora bluesmestereinek egyike, Lowell Fulson, de néhány év múlva még szinte kölyökként, befutott, elismert klubzenész. A híres-hírhedt stricizenész, korának Snoop Dogg-ja, Fillmore Slim is a hóna alá nyúl, ő mutatja be Rodger Collins-nak, aki a tényleges szakmai előmenetele szempontjából a legfontosabb támogatója lesz, tőle tanul meg dalt írni és eligazodni a showbiznisz kacskaringós utcáin. Rövidesen Chicago-ba költözik és rangos zenészek egész sorával muzsikál együtt, amikor Muddy Waters meghallja és annyira megtetszik neki a játéka, hogy elhívja egy turnéjára zenésznek, de talán egy átmulatott-átdorbézolt éjszaka után elfelejti felhívni, így nem megy velük. 30 éven át a Little Charlie and the Nigthcats-el végérvényesen belemélyeszti körmeit az Egyesült Államok zenei hústömegébe, közben azért több elismerést is besöpör, például 1993-ben a „My Next Ex-Wife” című nótával a Blues Music Awards-t.

Napjainkban hazájában az egyik legjobbnak tartott harmonika játékos, de énektudása és dalszerzői tehetsége is magasan jegyzett. Már a Rick Estrin and the Nightcats formáció keretében 2009-ben jelent meg „Twisted” című lemezük, mely bátran ajánlható minden házibuliba, ahol a boka- és térdízületek megmozgatása a célok között szerepel. A daloktól azonban ne várja senki, hogy azok a király, Elvis, vagy esetleg más nagyságok dalainak utánérzései lennének. Ezek mind saját szerzemények, egyedinek és eredetinek hatnak és jóval több blues bújik meg a dallamokban, mint azt a felületes hallgató gondolná. Egy kicsit úgy, mint amikor egy száraznak tűnő szivacsban megbújik a víz, ha nem csavargatjuk, nem adja ki magából és rajtunk múlik akarjuk-e. A zenekar 2012-s új albuma, a „One Wrong Turn” folytatja a Twisted által kijelölt utat, de talán rock & roll-ilag egy kicsit tovább finomított, kevésbe blues-s fővonallal.

Curtis Salgado – Soul Shot     CD

Általában nem rajongok betegesen a blues-ért és ennek okát nem tudom, nem egy olyan eleve idegenkedek tőle vagy szívből gyűlölöm komplexus ez, csak valahogy általában nem érint meg annyira, mint más stílusok, egyszerre sokat sosem akartam belőle. Azt sosem vitattam magamban, hogy a blues egy őszinte és eredeti kifejezés módja, hogy másokkal megosszuk élethelyzetünket, érzéseinket és persze azért hallgatok jócskán bluest is, de csak apránként adagolva, mértékkel, egy-egy blues album folyamatos végighallgatása ritkán tartozott titkolt vágyaim közé. Curtis Salgado új albumának anyaga azonban annyira jó ritmikájú, annyira időszerűre faragott, színes, jóféle R&B-vel és funky-val kevert hangmassza, hogy bátran ajánlható minden korosztálynak a 3 évestől felfelé és nemcsak kisebb adagokban. Salgado, az énekes, harmonika mester és dalszerző persze nem egy újonc a pályán, karrierjét még a 60-s évek végén kezdte és ha fel szeretném sorolni eddigi produkcióit, zenei életútjának állomásait, akkor ez az ismertető sosem érne véget. Aki meghallgatja ezt a lemezt érezni fogja, hogy előadója a stílus legjobbjaitól tanulhatott, velük zenélhetett együtt és közbe maga is egy blues ikon-alligátor lett.

Tania Naranjo Latin Trio – La Industria del Miedo    CD

A hármas lelke és talán teste is, de arca mindenképpen, a chilei-svéd zongorista és latin-jazz énekesnő Tania Naranjo. Az albumon hallható összes felvétel komponistája. Tania egy hosszabb egyéb fúziós ágakban, mint a film, tangó, a folk és hagyományos komolyzene már bejáratott karrier közepén határozta el, hogy saját szerzeményeit is feljátssza egy albumra. Az album az érzelmek színházaként felvonultat mindent, amire egy színházba járó vágyhat, van itt szerelem, intrika, barátság, árulás, de dráma is. Tania hangja érzelem gazdag, mélytónusú, le sem tagadhatná, hogy ősei nem a narválokra vadásztak. Mivel a lemezt négy szomorkásabb ballada zárja, az előadók nem vádolhatók azzal, hogy egy amolyan „minden szép – minden jó” produkciót állítottak össze. A trió másik két tagja a kongás Tina Qaertey és a basszus gitáron játszó Mats Ingvarsson.

Fabio Lepore – Pausa Caffé      CD

Az olasz zenetanárok szövetségének (A.I.C.I.) tagja, Fabio Lepore, már sokféle projektben vett részt, ismert előadók (mint Dionne Warwick) fellépésein, nagyzenekarok produkcióiban, híres musicalekben, jazz, cappella és pop stílusban is, de ezen, gyakorlati produkciókon felül több énekléssel, logopédiával és fonetikával foglalkozó szemináriumon is oktató-előadó volt.

Az eredetileg Bari-ból származó énekes legújabb, nyolcadik szólóalbuma Milánóban készült és ennek megfelelően divatosra tervezett borítóval ellátott. Az album dalai nem saját szerzemények, így nálam erős negatív hendikeppel indulva, az elmúlt nyolcvan év zeneszerző óriásainak, például Ibrahim Ferrer vagy Ennio Morricone számait dolgozza fel. Nem ismerem a számok felvételi sorrendjét, de általában az nem egyezik a lemezen szereplő sorrenddel, viszont itt úgy érződik, mintha Lepore az 5. nótától kezdte volna igazán felvenni a ritmust, ráérezni az amúgy igazán szerethető hangulatra. Az előadó énektudása vitathatatlanul magas szintű, tényleg tanári, ennek igazolására ott a 7. „Brava /Bravo!/” című felvétel, de hangszintben és tónusban egy kicsit számomra túlságosan is lágy. Persze ami egy magamfajta „régi csibésznek” még nem annyira tetszik, azért egy 25-30 év közötti szingli lány még megőrülhet és vélhetőleg fog is. Összességében ez a stílus azért nem az Adriano Celentano mega slágerei féle extra könnyed itáliai örömmuzsika, annál sokkal összetettebb, bonyolultabb, komplexebb produkció egy kicsit talán túl tudományos megközelítésben tálalva.