Dana Fuchs -  Bliss Avenue      CD

A borító alapján valami egész mást várnánk, egy kicsit nyávogós, közhelyszerűen felépített semmit mondó rigmusokat, alacsony ingerszintet, negédes hangulatot, egy amolyan „All right-everything is OK” érzést. Amit viszont helyette kapunk, az remek rock and roll alapú, blues-s, igényes muzsika, Dana Fuchs hangja pedig extra kellemes meglepetés és ezúton is megkövetem, hogy a külseje alapján egy kicsit előre belőtte a kategóriát az agyam. Hát igen a külső alapján történő megítélés egy veszélyes fegyver, főleg magunkkal szemben. Na de vissza az albumhoz, nemcsak az ének, a zene is remekül felépített, unalom, egyhangúság nyomokban sincs, dinamizmus, lendület, egyéniség bőven, és ha már mindenképp hasonlítgatni szeretnénk Janis Joplin keverve a korai, még őszinte Pink-el. És akkor már egy előre hozott jókívánság a jövő évre: a lányok a „tehetség-kutató” műsorok helyett ilyen zenéket hallgassanak!

Massimo Barbiero  ütőhangszeres művész munkássága

1963-ban látta meg Itália napfényes földjét az olasz jazz napjainkban egyik legtöbbet foglalkoztatott és legnagyobb hatásúnak tartott ütőhangszeres előadója Massimo Barbiero, akit, és akinek a munkásságát lehetetlen bármiféle módszer alapján beskatulyázni. Az alább ismertetett albumok zenei sokfélesége és sokszínűsége, valamint az általa ezeken megszólaltatott számtalan ütős-hangszer is ennek a bizonyítéka.

Massimo Barbiero with Marcella Carboni featuring Maurizio Brunod - Kandinsky  CD

Egy hárfa művésznő, Marcella Carboni és Barbiero egyik szinte állandónak mondható kísérője, a gitáros Maurizio Brunod a zenésztársai ebben a produkcióban, mely a kiváló absztrakt festőművész és teoretikus gondolkodó, Vassilij Kandinsky /eredetileg: Kandinskij/ munkássága előtt tiszteleg. A zene jól illik a művész képeihez, ha alkalma lett volna háttérzenét választani egy korabeli kiállításhoz, könnyen lehet maga is hasonlót választott volna. Változó, ellentmondásos hangulati elemek, színek keveredése, rengeteg ütős hang, sokszor nem is azonosítható forrásból, alapvetően nyugtalan gitárjáték és hozzá a hárfa andalító hangjai. Az album összes felvétele a zenészek saját szerzeménye.

Enten Eller Orkestra - E(x)stinzione  2 CD

Barbiero egyik fő megnyilvánulási formációja az Enter Ellen Orkestra a String szimfonikus zenekarral közösen készítette ezt a dupla lemezt. Alapvetően nem egy vidám stílusú lemez, nagyon összetett zene, talán a művészi pályája közepén járó Tamássy Zdenkó keményebb művei, fordulatos, de nem egykönnyen érthető muzsika. Élő felvételek, kissé idegesítő konferálással, extra művészi és pontos, de alkalmanként diszharmonikus hangszer betétekkel, csak ínyenceknek és vájtfülűeknek, nagyon igényes küllemű hanghordozón.

Maurizio Brunod -  Duets    CD

Ez az album igazából a gitáros zenésztárs Maurizio Brunod lemeze, melynek elkészültében tevékeny részt vállalt Barbiero és amely egy nagyon változatos hangulatú lemez. Az általánosan rövid felvételek nem is engednék, hogy egybe-egybe beleunjunk, de itt ez fel sem merülhet, ugyanis sok hang érdekesen eltorzított, szinte mindegyik más és más világot, képet fest. Érdekessége még, hogy a gitáros mindig csak egy-egy közreműködővel zenél. Néhány számnak meglepő a címe, mint például „Charlie Chaplin in India” vagy „Electric Toys”.

Odwalla Ankara Live CD + DVD

Ez a hang és képanyag, mivel a borító egy-egy audio és videó lemezt is tartalmaz az Odwalla együttes 2012-s év két jelentős fellépését, a XI. Open World Jazz Festival-on, melyre Olaszországban került sor, illetve a 15th International Ankara Jazz Festival-on örökíti meg. Az utóbbi a DVD, az előbbi az audio hanghordozó és hangszereket tekintve csak ütősök hallhatók rajtuk az éneken kívül. A képanyag táncos színházi jellegű előadást is tartalmaz és remekül adja vissza a rangos fesztivál impulzusokkal és élményekkel zsúfolt hangulatát.

Massimo Barbiero-Claudio Cojaniz - Danza Pagana  CD

Ezen albumon hallható hanganyag is egy jazz fesztiválon előadott produkcióra épül, de itt az eredeti előadásból a neves táncosnő Giulia Ceolin mozgását sajnos nélkülöznünk kell, mindössze két fotó ábrázolja a borítón. A zenéről Barbiero mellett a zongorista Claudio Cojinaz gondoskodik. Ha néhány számhoz nekünk nehéz is mozgást, táncot kötni, a legtöbb szinte magától adja az ütemekre lépéseket és mi is táncolni szeretnénk, persze, mivel általában szégyenlősek vagyunk, csak ha nem látja senki sem, esetleg ha kicsit jobban a pohár fenekére néztünk.

Reija Lang lemezei

Finnország az 1000 tó, a szaunák, a fenyők, a Mikulás /ez lassan aktuális/ és rénszarvasok hazája, na meg persze Reija Lang-é, akit 2002-ben megválasztottak „Lady Sommertime" -nak, ami arrafelé egy rangos énekesnőknek járó díj, és amelyet nem ítélnek oda akárkinek. Az énekesnő csodás alt hanggal bír és ennek terjedelmét szereti kihasználni az improvizációs énekbetéteknél. A sokszínűségét pedig jól példázza az alábbiakban ismertetett, három, a Hub Productions gondozásában igen jó minőségben, eltérő tagú bandákkal megjelent albuma. Nem véletlenül kerüljük a közreműködő zenészek tételes megnevezését, melynek fő oka, hogy majd minden zenésztárs keresztneve Mikko /néhányuknál az utónév is ez bizonyos ragtoldatokkal/ és a családi nevek is igen finnül hangzanak, nagy dózisban komikussá tennék a felsorolást és hát ez azért nem egy vicc oldal.

Reija Lang Trio -  Soundscope      CD

A 2010-ben megjelent albumot vitathatatlanul az énekesnő hangja uralja és ez előnyére és hátrányára is válik egyszerre. Néhány számban azért vannak hosszabb hegedűszólók, de amikor megszólal Reija Lang hangja akkor túlságosan is háttérbe dobja a hangszerek keltette hangokat, szinte rátelepszik a legtöbb számra. Nem gondolom, hogy ez az elnyomás direkt egy emancipációs ellencsapás volna, inkább amolyan csípőből leéneklem a hangszereket érzése van az embernek. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ez a hang csodálatos tónusú, nagyvonalú és szinte korlátok nélkülinek érződik az adott muzikális határok között, illetve a külön megszólaló hangszeres szólóbetétek is pontosak és szépek. A zene stílusa pedig Afro-American jazz enyhén átitatva a finn zenei örökség hangjaival, akusztikusan előadva.

Reija Lang & Arricone Big Band

with special guest Riku Niemi     CD

Bár tavaly jelent meg, ezzel a lemezzel repülünk is vissza a 60-s évekbe. Nem titkoltan Nancy Wilson and Cannonball Adderley zenéje inspirálta az alkotókat és az időutazás jól sikerült, keményebb fajta, lendületes, karakteres, alapvetően vidáman szóló bop, mely persze jazz-s is. A nagy zenei fesztiválok, a televíziós show műsorok fénykora, hol volt még akkor az internet, nálunk még a TV /persze fekete-fehér/ is nagy szám volt, a szomszédok összejártak nézni, ha volt valakinek a lakásában. A vibrafont mindig is imádtam, itt is remekül oldja a szigorúbb hangszerek dallamfutamait. Hangzásban a teljes nagyzenekartól egy leheletnyivel többet vártam a hangszerek hangjainak elkülönítésére vonatkoztatva, melynek lehet akusztikai vagy kisebb hangmérnöki baki-béli oka.

Reija Lang New Trio - Blood of Joy    CD

A „New” jelző természetesen azt jelenti, hogy az énekesnő mellett a két másik tag cserélődött, mely tagcsere okáról nem rendelkezem információval. A változás a zenében is markánsan tetten érhető, ha az előző trió formációban alkotott lemezhez viszonyítjuk ez valahogy elvesztette a karakterét, az éleket valahogy lekapták és nem jó értelemben simítottak a muzsikán. Persze elképzelhető, hogy az alkotók célja egy önfeledt vidámkodásnak az örömzenébe történő megjelenítése volt, de nekem akkor is kicsit erőltetettnek tűnik ez a mosoly, az alkalmanként eredeti és ötletes hangszeres betétek ellenére is. Azért nagy színvonal vesztésre ne gondoljunk, ez az album is bőven megugorja a „kellemes hallgatni” kategóriát jelentő lécet. Vicces a borítón a két finn férfitag a trópusi háttérben, ránézésre is körülbelül annyira mozognak otthonosan a közegben, mint egy jaguár tenné a békásmegyeri lakótelepen és ugyanilyen vicces, hogy a negyedik szám elején, mintha a hegedű „A nagy ho-ho-ho” rajzfilmsorozat zenéjét kezdené el játszani.

Soule Monde - Soule Monde     CD

Az instrumentális jazz, a funky és jam az uralkodó a billentyűs Ray Paczkowski és a dobos Russ Lawton új albumán, de néha részletekben groove-ba is hajlik a produkció. Ezt a fajta zenei vonalat ritkán hallani manapság, melynek oka talán az, hogy kimehetett a muzikális divatból, kiesett a zenei fősodorból, talán most nem menő játszani, lehet, a fellépő helyek nem kérnek belőle, pedig megérdemelten ott lenne a helye. A fehér Hancock utódnak is tartott Paczkowski ördögien bánik a jó öreg Hammonddal, egy perc unalom sincs, még a melankolikusabb részek is változatosak és a dobverőkkel sem akármilyen hangokat indít útra a Grammy-jelölt Lawton, jár az ember lába, mikor hallja, akaratlanul is átveszi az ütemet. Kétségkívül eredeti muzsika, igen magas színvonalon játszva. Nagyon jó lemez!

Sissy Castrogiovanni - Intra Lu Munnu    CD

Szicília, ezen lemez énekesnőjének és egyben szerzőjének a szülőföldje, misztikummal, félelmetes íratlan törvényekkel átitatott jelentéssel bír nekünk magyaroknak és ebben nagy szerepe van a Maffiáról és a gengszterekről szóló filmeknek, könyveknek, mely történetek nagy része fikció, elsősorban az erőszakra harapók igényeit szolgálja. A sziget, ezzel a képpel ellentétben egy végtelenül hangulatos, barátságos igazi mediterrán világ, megkapó természeti adottságokkal és gasztronómiával, mely közel sem olyan titokzatos és zárkózott, mint lehetett pár évtizeddel ezelőtt. Az olasz nagyvárosok jelenlegi közbiztonsági helyzetéhez képest pedig még egy felületes szemlélő számára is a nyugalom szigetének tűnhet.

A gyönyörű Sissy Castrogiovanni első lemeze egy kísérlet arra, hogy a szicíliai zenei gyökereket, egy modern, jórészt jazz-re épülő muzsikába oltva, a tradíciók világát aktualizálja és a jelen kor kifinomult, ízléses hangjaival keverve Szicília aktuális zenei önaposztrofálása irányába mozdítsa. A borító alapján talán könnyedebb muzsikát várnánk a lemeztől, melynek címe egyébként azt jelenti: a világon belül. De a csalódás, mindenképpen kellemes, egy igazán izgalmas albummal indul a várhatóan gyorsan felfelé ívelő pályáján a fiatal és szép hangú énekesnő!

Mauro De Federicis  lemezei

Az olasz jazz zene az utóbbi néhány évben nagyon megerősödött, olyannyira, hogy napjainkra az egyik, hanem a legfontosabb európai bástyája lett a független, eredeti jazz produkcióknak. Az igényes zenei teljesítményeket a kiadók általánosan igen magas-szintű hangmérnöki munkával és kellemes külcsínbe bújtatott hanghordozókkal is támogatják. A fentiek egyik bizonyítéka Mauro De Federicis munkássága is. A gitáros a Bariban található Piccini konzervatóriumban diplomázott, már ekkor kitűnt tehetségével, később még két a muzsikával összefüggő diplomát is begyűjtött, mint zenekar hangmérnök, illetve komponista. Számtalan televíziós és nemzetközi fellépés mellett alapítója és gitárosa az Italian Big Band-nek, de ha a teljesség igényével szeretném felsorolni azokat a produkciókat, melyekben közreműködött vagy működik, a lista talán sose érne véget. Az alábbiakban az eddig megjelent lemezeiből időrendben ismertetünk néhányat.

It’s Impossible /2005/

Egy viszonylag rövid, 41 perces album, 8 felvétel, melynek a fele saját szerzemény, de hagyjuk a matematikát, annál is inkább, mivel ezeket szinte lehetetlen kiszűrni a többi jazz klasszikus közül, annyira simulnak hangulatilag. Kissé ábrándozó, melankolikus, kalandozó tekintetű muzsika. Mikor egy téli tanórán vagy unalmas értekezleten visszagondolunk valami kellemesre, egy remek nyári kalandra, mondjuk egy vitorlázásra vagy jó hangulatú kerti partira.

Canzoni….and More /2006/

Ez a lemez már az erősebb, karakteresebb jazz irányába történő ellépés bizonyítéka, a szakmai érés és kiteljesedés során egy logikus állomás. Erős pozitívuma, hogy ennek ellenére könnyen fogyasztható, ha tartalmas is, mégsem üli meg a zenei gyomrot. A saját szerzemények aránya is megmaradt, ami jelzi, hogy Mauro nem enged abból az elképzeléséből, hogy saját mondanivalóját is mindenképpen kifejezésre jutassa. Érdekes módon az album utolsó nyolc részét egy-egy hangszer saját rövid szólója teszi ki.

Terre /2008/

Az album legalább annyira Renzo Ruggieri, a kiváló harmonikás produkciója is, mint Mauro-é. A két hangszer, a tangóharmonika és a gitár kiváló partnerre találtak, gazdáik tinédzser koruk óta sokat játszottak ugyanazon rendezvényeken, de sosem játszottak együtt. Egy klubban aztán a barátok nógatására összezenéltek és ez olyan jól sikerült, hogy nem lehetett elkerülni a közös lemezt sem, de hát miért is kellett volna. Az album címe az olasz vidékre asszociál, melyet erősítenek az egyes számok városokat vagy régiókat jelölő címei és olyan is, mint Olaszország maga, színes, hangulatos, kellően romantikus és nehéz vele betelni.

Puzzle of Memories /2011/

Ez a lemez szinte teljes egészében saját szerzemény. A gitáros vélhetőleg a személyes élményeiből, emlékeiből merített és a címmel összhangban, valóban, mint egy-egy külön puzzle, a darabjai úgy állnak össze a számok is egy egésszé, melynek a részei persze önállóan is megállják a helyüket. Érdekes és kellemes a tuba tónusa, bátran lehetne többször alkalmazni más lemezeken is. Az utolsó bónusz dalban nagyon szép az énekesnő, Nicoletta Dale hangja.

Inside Time /2013/

A legfrissebb album, mely a legnehezebb is zeneileg, szakmailag, mintha egy „most megmutatjuk a szakmának mit is tudunk” produkció lenne, mely ezért viszont érthetően kevésbé szól a mindennapoknak, a könnyed, ellazult zenehallgatásnak. A korábbiakhoz képest ez azért már több odafigyelést, koncentrációt igényel, komplexebb, tartalmasabb, fajsúlyosabb darab. A lemezen a gitáros mellett Gabriele Pesaresi bőgős és Fabio Colella dobos hallható, illetve „special guest-ként” a szaxis Max Ionata.

A Kirkileg Kulturverksted új lemezei

A zeneileg és hang szempontjából mindig minőségi lemezeket készítő norvég kiadó két új albumot, ezúttal két zongorista-zeneszerző hölgy új hanganyagát jelentette meg. Az alábbiakban ezekről olvashatnak.

Kristin Skaare - Er   CD

Mi magyarok valahogy úgy vagyunk a Skandináv országokkal, hogy inkább tisztes távolról, például természetfilmekben figyeljük, többségünk, ha lehet, inkább délre megy nyaralni, pihenni, feltöltődni. Ez rendjén is van, hiszen mi is kapunk elég hideget, havat, fagyos reggeleket, minek menjünk egy Hazánknál is jóval hidegebb országba és ráadásul ott vannak a helyeik is, akik közel sem olyan nyitottak, közel sem olyan vidám teremtések, mint mondjuk a dél-olaszok. Talán a kevés napfény teszi, talán a hideg, talán a rövid nyarak, de tény, hogy önfeledten boldog skandinávot én még sosem láttam /és most nem a filmek gondolok/, még akkor sem, amikor gólt rúgnak egy fontos meccsen, akkor sem amikor éppen házasodnak, vagy más olyat tesznek, amikor azért nem ártana. Mindig ott lappang a tekintetekben egyfajta aggodalom, magam el nem engedem teljesen érzés és itt csatlakozunk be ennek a lemeznek hallgatásába, ugyanis ez az album pont ilyen. A művésznő zongora játéka persze csodálatos, a saját szerzeményű dalok viszont annyira sajátosan északiak, mintha a hangok az Északi-tenger partján a homokdűnéken sétálnának, szorongásokkal telve, kisírt szemekkel, kétségbe esetten. Könyörgöm, azért legyen már érezhető egy aprócska reménysugár, egy csipet optimizmus, majdcsak rendbe jönnek a dolgok, lesz újra nyár és szerelem. Az album címe az, hogy van, az ezt megelőzőé az volt: volt, őszintén remélem a lesz vidámabb hanganyag lesz.

Anita Skorgan – La hosten vaere som den er    CD

A címet rosszul írtam ám le és azért nem javítottam ki, mert nem tudom. A „hosten” szó o-ját még át tudnám húzni átlósan, ha nagyon akarnám, de a „vaere” a-ját és e-jét úgysem tudom egybefésülni, úgy hogy marad minden így, a „Hagyd az őszt, ahogy van” jelentéssel. A norvég Kirkileg Kulturverksted másik új albuma után ez szinte felüdülésnek hat, mégis érdemes élni, vannak vidám hangok, néha kisüt a nap, jön egy kis halvány reménysugár. Összeszedettség, kulturáltság, visszafogott, de nem csak pesszimista érzelmek. Persze ez is kellően kimért album, azzal biztosan nem fogja egyetlen kritikus sem megvádolni az előadót, hogy túlságosan elragadta a szenvedély. Nagyon szép hangszeres betétek, többször hárfa is, az énekesnő hangja igazán kifejező, a nyelvet nem értve is könnyedén követhetők a számokban megírt történetek, a mondanivaló. Annak ellenére, hogy a norvég nyelv nem csúnya és dallamos is, így nagytételben néha már sok egy kicsit, javasolható egy-két angol dalszöveg beszúrása következő korongra.

Thrasher Dream Trio – Dream a Little Dream…    CD

Ha valamelyik lemezt érdemes beszerezni a jazz rajongóknak, akkor ez biztosan az. Elég annyit elárulnom a formációról, hogy Kenny Baron és Ron Carter a háromból a két tag, a harmadik pedig, akinek ők voltak az ifjúkori példaképei voltak, Gerry Gibbs. A fiatal Gerry gyakran hallotta a két nagy öreget fellépni, édesapjával és arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő is zenélhet velük. Nos mint ez a példa mutatja, néha az álmok valósággá válnak. A lemez, persze nemcsak és kizárólag jazz fanatikusoknak ajánlható. Annyira könnyeden, magától értődően hasítanak a hangok, olyan selymesen ülnek az ütemek, hogy ez a fajta muzsika bárhol megállja a helyét, sehol sem hat idegennek és teszi mindezt nem a kommerszsége okán, hanem, egyfajta módon a mi hangulatunkat állítja a saját frekvenciájára. Nagy jazz klasszikusok mellett vannak saját szerzemények, a hangszeres játékszint pedig már az igazán nagy ikonokat idézi. Megkockáztatom, hogy az év egyik legerősebb lemeze szakmailag, de csöppet sem bonyolultsága vagy az elvontsága miatt. Az album borítója is nagyon igényes munka.

Christoph Irniger Trio – Gowanus Canal    CD

Svájc a csodálatos panorámájú hegycsúcsok, a zöld erdők, kanyargó hegyi utak és az órás mesterek igazi hazája, azonban hangulatilag ellentétes helynek tartom. Mindig ott lappang a helyiek tekintetében a „senkiben sem bízom” és az „én házam az én váram” életérzés, hozzájuk képest még az észak-németek is kimondottan könnyen barátkozóknak tűnnek. A fúvósokat megszólaltató Christoph Irniger új triója, melyben Raffaele Bossard felel a bőgőért és Ziv Ravitz a dobokért egy nagyon jó minőségű, de kissé túlságosan is svájci albumot hoztak össze. A hangok, melyek széles skálán mozognak, egy kicsit olyan összképet festenek, mintha az egyik német-svájci kanton, mondjuk, Appenzell egyik kisvárosának iskolásai gyakorolnának egy jelentős fellépés előtt. Mindenki lövi be a saját hangszerét, de még nem állt össze a produkció. Az ütemek és néha a hangszerek hangjai egymáshoz képest is kóvályognak, dülöngélnek, és ezt általában nem annak érezzük, hogy ez egy direkt hatás, de amennyiben az, akkor is zavaró volt számomra. Vannak azért összesimultabb, egybeforrottabb számok is, mint a „Kanon” vagy a „Burnout”, de például a „Hello Africa” nekem nagyon erőltetnek, izzadságszagúnak tűnt. Persze lehetséges az is, hogy a formáció ki fog tartani ezen stílus mellett, de akkor továbbra is egy szűk rétegnek fognak szólni, aztán lehet, hogy a céljuk is éppen ez volna.

H3B – Songs no Songs    CD

A titokzatos név négy fiatal zenészt takar, a csapat vezetője és szellemi motorja a zongorista Dennis Badault, aki a lemez túlnyomó részét szerzőként is jegyzi. Filozofikus, entellektüel, de nem teljesen elborult free jazz, nem kevés fantáziával. A hangteret a zongora uralja, a többi hangszer, a hegedű, a trombita és a bőgő, inkább csak kiegészít, illetve egy-egy szám erejéig veszi fel a kesztyűt. A mindennapi életről mesél, néha vidám percek, az élet apró örömei, néha belső feszültségek, félelmek, anyagi problémák, rossz álmok vetülnek ki hangok formájában. A hangszerek nagyon szépen szólnak, igényes stúdió munka. 13 rövid felvétel 57 perc össz tartamban, pont elég egy kezdő-középhaladó jazz rajongónak.

Bad Ouk - Enter     CD

Egy újabb debütáló album, ezúttal Taljánföldről. 2010-ben alakult formációról van szó, a név mögött négy fiatal fiú. A borítót nem tudom hová tenni, az alapján valami egész másra számítottam, valami kommerszebb, vadabb, kiéltebb dologra, átbulizott, egyetemista éjszakákra, némi cuccal, laza erkölcsű lányok vokáljával. Aztán pedig, érdekes hangulatú, de nem extravagáns, kicsit a zenei palettán a saját helyüket kereső, fiatalok, bátor, de még nem teljesen kiforrott bemutatkozását kaptam. A „Hahó Öcsi” és a „Hahó a tenger” vágóképei, legjobban nekem a „33” és „Congo” című felvételek tetszettek, még egy érdekesség, titokzatosság a borító után, hogy a számcímek legtöbbje számmal van jelölve, vajon mit jelenthetnek? Már csak azért sem szeretnék túl szigorú lenni velük, mivel a basszusgitáros nélkül felálló csapat valamennyi nótája saját szerzemény, kettő kivétellel a dobos, Andre Grillini műve, a maradék a trombitás Frederico Pierantoni-é. És ha már őket megneveztük, akkor a két másik tagról is hulljon le az álarc, a gitárokat Leonardo Rizzi, a billentyűs-zongorista pedig Andrea Cali.

Pippo Matino  lemezei

A Dél-olasz származású basszusgitáros-zeneszerző egy igazi társasági fickó, aki talán a zenélésnél is jobban szeret összeszervezni/összehozni embereket, csapatokat, projekteket, egyfajta csúcs zenei házasságközvetítő, aki a zene Ámor-nyila mellett igen jól bánik az elektronikus basszusgitárjával is. Az alábbiakban két élőben rögzített, igen jó minőségű, made in Italy, hanganyagot ismertetünk, amelyek létrejötte is neki köszönhető.

Silvia Barba–Pippo Matino–Bass Voice Project - Love and Groove  CD

Aki kicsit is szereti az olasz kultúrát és a független olasz könnyűzenét, annak ez a lemez biztosan tetszeni fog. Ez még akkor is igaz, ha az albumról nekem legjobban a híres Piaf dal, a „Nem bánok semmit” átdolgozás tetszett a legjobban. Azt mondjuk hajlandó vagyok bevallani, hogy elfogult rajongóként nálam jelentős hendikeppel indult. (A kis veréb halálának az 50. évfordulója kapcsán R.I.P.) Az ezt követő „Summertime”-t viszont általában nem szeretem, de ebben a kevertdalos átiratban nagyon élő, nagyon karakteres, kavargó nyári forgatagot leíró lett, durván jó fúvósbetétekkel. A többi szám is nagyon szórakoztató, az átdolgozások dacára igen eredeti és a korong olyan gyorsan lefut, hogy amikor megnézzük az összidőt, ami több mint egy óra, úgy gondoljuk időérzéki csalódást éltünk át.

Pippo Matino – Joe Zawinul Tribute - Live alla Casa del Jazz di Roma dupla  CD

Egy meglehetősen magáért beszélő cím, egy magáért beszélő, vagyis inkább magától érthetődő albumhoz. Az osztrák billentyűs ikon Joe Zawinul a Wearher Report alapítóinak egyike, akinek egyetlen európaiként sikerült hatással lennie a mainstream jazz-re, nem szorul alaposabb bemutatásra a zenei körökben kicsit is jártassak számára, ez a dupla korong pedig méltó a munkásságához és zenei örökségéhez. Egy kicsit furcsa a némely számoknál hallható konferanszié-szerű betét. A fentebb ismertetettnél ez azért kategóriákkal „keményebb” hanganyag.

Aguankó - Elemental - by Alberto Nacif     CD

A kongás-zeneszerző Alberto Nacif által kiagyalt név lehetne akár egy találós kérdés valamelyik TV-vetélkedő emeltebb szintű kérdéssorában. Ha nem megy, segítek, a víz spanyolul /agua/ összemosva a rumba kubai Guaguancó ágának nevével. Ez utóbbi egyébként nem csak egy zenei, hanem egy táncstílust is jelöl. Alberto Nacif még a névadás előtt összehozott egy remek csapatot, melyben olyan kiemelkedő zenészek találhatók, mint Jose „Pepe” Espinosa, aki korunk egyik legjobb pergődobosa vagy a fiatal zongoravirtuóz Wesley Reynoso, de persze a többi társzenész sem ezen album felvétele közben tanulgatta a hangszerkezelést. A zene maga felszabadult, kortalan kubai örömzene, sok hangszeres szólófutammal, elképesztő ritmusszekció betétekkel, néhány dalban abszolút hiteles kiegészítő énekhanggal. Mintha meg sem történt volna a Disznó-öböli konfliktus és Havanna egyik felkapott bárjában ülve egy jó adag rum mellett egy félkoronás Partagas-t szívnánk. Ha behunyjuk szemünket sokkal inkább ezt a képet látjuk magunk előtt, mint az album valódi szülőhelyét, az amúgy egyáltalán nem csúnya Michigan-t.

Brass Mask - Spy Boy   CD

2012-ben Londonban állt össze ez a héttagú formáció. A beszédes banda névválasztás már sugallja, hogy itt jóféle rézfúvós muzsikát hallhatunk, amire fő hatással a New Orleans-i karnevál híres afrikai gyökerű utcaizenész csapata, a legendás Mardi Gras Indians volt. Számomra némelykor egy kicsit túl álomvilágszerűen melankólikus a lemez és néhány ütem visszatartás is idegennek hat a mi környezetünkben, de az átérződik, hogy a muzsikusok egytől-egyig kiválóan értenek hangszereik kezeléséhez és az is, hogyha New Orleans-ban járnánk egy görbe este, akkor az utcán meghallva a világ egyik legjobb muzsikájának tartanánk, oda semmi sem lehet jobb. A lemez címére talán az utalhat, hogy a nagy motivációs előd egy korai James Bond filmben is látható. A nagyon színes borítóban az album mellé egy mini-poszter is dukál.

Laura Ainsworth lemezei
 

Az amerikai arisztokrácia hölgytagjait valahogy ilyennek képzelnénk, mint Laura Ainsworth-t. Külseje, egy nagy adag elegancia, mely nem csak a külsőségekben, de az arcvonásokban és a testalkatban is visszaköszön és ebből marad bizony a hangokra, az énekstílusra is. Mintha a nagy világválság előtt egy több generáció óta családi kézben lévő bank évzáró igazgatótanácsi rendezvényén felkérték volna az elnök lányát, hogy énekeljen pár nótát. A valóság azonban, hogy Laura egy vérbeli zenész családból származik és már 16 éves korától olyan ikonokkal találkozott édesapja fellépésein, mint Ella Fitzgerald vagy Tony Bennet. A majdnem három oktávú hanggal bíró hölgy az előadásain egy teljes, élethű 30-s 40-s évek klubnak a hangulatát teremti meg, mind a színpadképben, mint az előadás módban, mint a vendéglátás körülményeiben.
 

   Keep it to Yourself  CD

A 2011-ben megjelent albummal az előadónő rögtön a Jazz Weeks Top Airplay-n landolt, a kritikusok pedig hozsannákat zengtek róla. Nos az album nem is rossz, sőt akár kellemesnek is lehet mondani, ami nekem nem annyira tetszett az feldolgozás/átiratok kissé klisészerű stílusa. Persze hozzák a kötelező, simán a jónak mondható szintet, de valahogy nem érezni bennük az előadó egyéniségét, a személyes üzenetet, miért is kellett ezeket a nótákat feldolgozni. A direkt erre az albumra szerzett dalok sokkal jobban ülnek, mintha Laura előadás módján átjönne, hogy tudja ezeket neki írták.
 

   Necessary Evil   CD

A címmel összhangban az új, idei album sokkal csipkelődőbb, huncutkodóbb, frivolabb. Az összkép és a hangulat maradt, viszont kedvemre valóan több a hangszeres szólórész, ez hol trombita, hol egyéb fúvós és zongora. A háttérzenészek magas szintű tudása így sokkal jobban kiérződik. Nekem ez az album összeérettebbnek is tűnik és nem csak azért mert ezen átsejlik a déli államok szellemissége, hanem mintha Laura is profibbá vált volna az eltelt két év alatt. Ha így folytatja a következő albummal szakmailag már bárkire veszélyes lehet.

Hobby Horse - Eponymous   CD

Egy meglehetősen bizarrnak tűnő, színes borító fedi a Hobby Horse zenei formáció első albumát, melynek címét gyakran választják új bandák első lemezéhez, mivel valami olyasmit jelent, hogy névadói. A Hobby Horse név három zenészt takar, a multi-hangszeres fúvós Dan Kinzelman-t, a basszus hangok felelősét Joe Rehmer-t és a dobos Stefano Tamborrino-t. Kinzelman és Rehmer mindemellett billentyűseken is játszik. A zene pedig egy érdekes feldolgozása és interpretációja Tom Waits, Robert Wyatt és Thelonious Monk zenei örökségének, mely például a szabad jazzből, az ambient-ből, a rockból és az elektronikus zenéből keverve, kissé talán rázós, de erős dinamizmussal átitatott, némely ritmusában delejeses misztikus hang-kavalkád lett, egy meglehetősen rövid lemezen. A csapat a nevét egyébként azokról a gyerekek vagy emberek által mozgatott, lónak tűnő nagyméretű bábokról kapta, melyeket például vásárokban, színházi előadások során alkalmaznak.

Franck Vaillant-Pierre Bethmann-Bruno Chevillon - This is a Trio   CD

Egy francia csapat, mely tagjainak a száma már a névből kitalálható. Nagyon energikus, első sorban ütős-dobalapú zene, sok improvizációval. Kicsit talán a frankofón „Yamato”, persze itt más hangszer is van. Egyedi zene az hétszentség, skatulyák a sutba vágva, élőben hallgatva biztos nagyon jók, egy jó rendszeren is élvezetes, de ez tipikusan az a fajta muzsika, amit ha egy munkahelyi rádión hall az autószerelő-műhelyben a fényező segéd, jöhet a mester, hogy az elfújt ívet újra húzza. Nekem úgy tűnik, néha a zongora töri a ritmust, bár lehet ez is egyfajta cél.

Rémy Gauche - Nature Urbaine   CD

Az előadóról nem sokat tudok, gitáros az tuti, játszik akusztikuson is, és a többiek? Az biztos, hogy van egy dobos és egy basszusgitáros, talán két szaxofonos, mintha hallanék mellettük fuvolát és klarinétot is, de lehet, ugyanazok szólaltatják meg őket, csak hangszert váltanak.

A zene pedig olyan, mint az 70-s évek közepén a pesti éjszaka vége felé, egy jobb, de kemény helyen, amikor már csak a törzsvendégek ülnek hajlott háttal az asztalnál, a füstöt vágni lehet, a pohárban már minden volt, amit kapni lehet és a bárzenész csak úgy levezetésképpen játszik valamit. Lehet végzős a zeneakadémián és egy vizsgájára gyakorol, lehet hallott egy nyugati lemezt a haverjánál, akinek a faterja kamionos és ez van a fejében. Kicsit álmos, kicsit komótos, már fáradtak a kezek az átjátszott este után, de amíg van vendég, játszani kell. Nagyon jó nosztalgia hangulatfestő korong.

Home Records  újdonságok

A francia nyelvű, igényes, nem kommersz zenék legnagyobb és legjelentősebb publikálója a belga illetőségű Home Records szerencsére még tartja magát. A kiadó időről időre felkarol és megjelentett olyan produkciókat, melyekben megbíznak vagy melyeket fontosnak tartanak a francia-belga-holland zenei kultúra megmaradása tekintetében. A következőkben két újabb lemezüket mutatjuk be.

Olla Vogala „Live in de Sint-Baafsabdij”   CD

Az együttes az új koncert-turné kezdetére időzítette új lemezének premierjét, mely alapvetően régi szír szövegekre épül, hangzásban sokrétű, a sanzontól a közel-keleti gyökerű világzenén át, táncritmusokig, az egyes hangszerek improvizációs betétjéig mindent megforgat, mint a sivatagi szél, amikor felkap homokot, apróbb növényeket, kisebb állatokat és ki tudja hol áll meg az egész. A szöveg Ludo Vandeau munkája, aki énekesként is kivette a részét a munkából, a szír hitelességet pedig zeneileg az oúd-s Elias Bachoura jelenti. Az oúd vagy arab lant egy pergetős húros hangszer. Egy tucat zenész és három énekes persze jól tud ám szólni, azonban pont az ilyen nagy bandáknál nehéz azt megoldani, amit ennek a csapatnak remekül sikerült, hogy egy kaotikus, lelkes, de igénytelen örömzene fíllinget kapjon a produkció, melybe számos hazai sok taggal felálló zenekar gyakran beleesik. Érdekességként a produkció névadója a XI. századból származó első holland-nyelvű szövegtöredék első sorából való és nagyjából azt jelenti „minden madár”.

Intermezzi „Uno & Dos”   dupla CD

Melankólikus gitárzene 13 akusztikus gitárossal, melynek a szellemi atyja Eric Bianchin, aki még 2010-ben hozta össze első alkalommal a produkciót. A melankólia ebben az esetben nem jelent depressziót is, optimizmus is van bőven, néhány számban ének, illetve pörgősebb ritmusok, melyek oldják az esetleges egyhangúság érzését. A két lemez amúgy is alapvetően eltérő üzenetet közvetít, a 2011 januárjában felvett „Uno” inkább az azonosságok előadók általi eltérő értelmezése és így kissé nehézkesebb, a két évvel később, rögzített „Dos” az „egy csodás mesét mondok” zenei leképzése és jóval könnyebben emészthető korong.

David Helbock  új lemezei

A fiatal zongorista a modern jazz „enfant terrible”-je, ami Jean Cocteau ikonikus könyve, mely magyarul ugyan „Vásott kölykök” néven került köztudatba, de most itt talán a rosszcsont kifejezés találóbb volna és ezzel mélységesen el kívánom kerülni a regényről a remek fordítást készítő Gyergyai Albert megsértését. Helbock Ausztria legkisebb, de legvarázslatosabb régiójából Vorarlberg-ből származik és maga is varázsló, a billentyűkké, aki egyformán romantikus és anarchista, egy teljesen kiismerhetetlenül egyedi fazon, akinek nem szívesen lennék a pszichiátere helyében. Egyediségét az is jól mutatja, hogy basszusgitárosként bandájába egy basszus ukulelést választott.

David Helbock „Purple” CD

Aki ismeri Prince azonos című lemezét és hát lehetünk páran, ha megnézzük az eladási/letöltési adatokat, azoknak ismerősek az album számcímei és elvileg a zene is az eredetire épül, de hát azért itt rendesen belepiszkítottak az alapokba és néha erősen kell koncentrálni, hogy egyáltalán felfedezhessük a hasonlatosságot. Az album igazán remek, közérthető jazz, de az csalódni fog, aki nagy Prince rajongóként valamiféle remake-re vagy utánzásra gondol. Ezek kőkemény teljes átdolgozások, érezhetően sok munkával és még több tehetséggel, virtuózítással. David Helborn élőben nem is olyan messze a következőkben hallható: 2013. szeptember 12. Ukrajna, Koktebel Jazz Fesztivál, 2013. november 05. Ausztria, Feldkirch, Zeneiskola, és ugyanitt, csak a 2014. január 3-án a Saumarkt-ban.

David Helbock-Simon Frick Duo „Diagonal”    CD

A Helbock-al egyidős hegedűs, Simon Frick méltó párnak találtatott egy olyan lemezhez, amelyik a jazz egyik ősi alapvetését szentesíti meg, hogy Louis Armstrongot idézve „a jazz csak az ami Te vagy”. Ez persze több részletből tevődik össze, de az vitathatatlan, hogy az albumon őszintén átérződik a két fiatal extratehetség egyénisége, a folyamatos provokáló-csipkelődő hangképekben, a zenészek zsenialitását szüntelenül bizonyító dallamfutamokban, a konvenciókat totálisan felrugó játékstílusokban. Ez azért a fenti albumnál nehezebben feldolgozható, komolyabb kategóriájú album.

Khalil Chahine  lemezei

Az egyiptomi születésű, de most már francia komponista és filmzeneszerző fő hangszerei húros pengető hangszerek, mint például a gitár és a mandolin, de amúgy multi hangszeres előadó és igazán ritka és érdekes hangszert kell annak keresnie, aki ezen a téren zavarba szeretné őt hozni. Chahine-k ahhoz is remek érzéke van, hogy egy-egy nótához kiket is kell felkérni a hangszerek kezeléséhez. Sok zenésszel dolgozik, együtt vannak, akikkel csak egy-egy szám erejéig, vannak mások, akikkel többször, de a választás szerintem sokkal inkább szakmai, mint érzelmi-baráti alapon működik nála ezen a téren és ennek oka vélhetőleg a zenei profizmus, a szakmai elkötelezettség igen magas foka. Zenéjét bekategorizálni lehetetlen és vele szemben magalázó is lenne, annyira szabadszelleműek, felszabadítottak a produkciói.

Noun     CD

Ennél az albumnál nem igazán tudja az ember, hogy mit is hall éppen, egy önálló zenei produkciót vagy filmzenei albumot, annyira képfestő, vizuálisan mesélő ez a muzsika. És persze mindenki lódítsa csak meg szép nyugodtan a saját fantáziáját, mindenkinek mást mondhatnak a dallamok, nem kell félni, mindenki utazni fog, még ha képzeletben is, ha nem is járt itt-ott fizikálisan, de egy úti-film, egy-egy élménybeszámoló biztos eszébe fog jutni a zeneszámok hallatán.

Kairos      CD

Lüktető, érdekes hangulatú borító, kellemes, lassan lüktető, de ugyanakkor izgalmas-vonzó bármuzsika. A hangok alapján valahová a Dél-Mediterrán/Balkán/Közel-Keleti térségbe utazunk, de nem az Észak-Afrikai arab világ ez, inkább Montenegro és Albánia határa, ahol a keresztény és muszlim kultúra elkezd összemosódni, egy viszonylag rövid átmenetes részen vagy Marseille legdurvább negyedei a kikötő, persze nem a város szívében található, hanem az elő kikötők és a kereskedelmi rakpartok felé. Szemben a fenti albummal, ez sokkal kisebb szórást ad a hangulatban, kevésbé engedteti el a fantázia gyeplőit hová is szökkenhet.

Snake Davis   CD lemezei

A brit fúvószene egyik legtöbbet foglalkoztatott és ezáltal felkapottabb sztárjainak egyike Snake a „Kígyó Davis”, aki James Brown-tól Smokey Robinsonig, majd tovább Chaka Khan-n át a Pet Shop Boys-ig szinte mindenkivel muzsikált már együtt és vitathatatlanul az egy egyik legmenőbb szaxofonos a szigetországban. A következőkben arról olvashatnak, hogy milyen is saját muzsikája.

Hysteria     CD

Ez az album kapcsán Davis, nem vádolható azzal, hogy valami nagyon eredetit akart volna létrehozni, valahogy a kereskedelmi tévéadók reklám szpotjainak a zenéi ugrottak be nekem, semmi konkrétum, semmi stílus, annak ellenére sem, hogy a lemez hangszerelése kiváló és a hangszerek is szépen szólnak. Lehet, csak a sok nagynevű sztár alájátszás teszi, de a művész mintha nem is gondolkodna azon, hogy saját magát zeneileg aposztrofálni próbálja. Annyira persze nem rossz a korong, hogy egy szolidabb szabadtéri rendezvény, mondjuk egy kerti grillparty háttérzenéjeként nem állná meg a helyét.

Missing You     CD

Bevallom az előző lemez után félve indítottam el ezt és a félelmeim részben beigazolódtak, akkor is, ha ezen már leheletnyivel több egyéniség üt is át. Akkor már tessék néhány számban vokalistákat vagy énekeseket fogadni, mert így csak néhány kifejezetten szaxofon mániásnak fog csak tetszeni az amit csinál Tisztelt Kígyó! Persze lehet, hogy asszociálva a névre, valahonnan a semmiből, a sötétből, a zavaros vízből előbukkanó kígyóként tervezi a támadást a hangokkal, ami nem feltétlenül lenne baj, azonban ami kellemes háttérzene az nem biztos, hogy néhány hasonló szám után már nem unalmas kissé és egyáltalán hol a stílus, hol az egyedi zenei védjegy és akkor még nem is az elsővonalas nagy szaxisokhoz mérten. Néhány számban egyéb hangszerek, például a fuvola, változatosságukkal azért megmentik a produkciót attól, hogy teljesen a tucat zenék szintjére csusszanjon le.

Dana Marcine -  So Unexpected    CD

Egy baráti társaság rendezvényén énekelgetett Dana Marcine, amikor a jazz zongorista megkérdezte tőle, hogy elgondolkozott-e már azon, hogy szerencsét próbál énekesként. Hát szerencsét próbált és ezt követően, lépésről lépésre emelkedett azon az emelvényen, mely az előadókat az ég felé emeli, lassan azon kapva magát, hogy már dalokat is szerez. Ha az eredetiség nem is vált az énekesnő/dalszerző asszony fő fegyverévé, azonban az a fajta rajongói lelkesedéssel átitatott zeneimádat, ami átsüt a dalokon és az énekén, mindenképpen dicséretes. Csak egyszer próbáljon meg valaki dalokat szerezni és énekelni, rögtön rájön mennyire nem egy könnyű feladat, persze feladatról az igazi elhivatottak esetében butaság lenne beszélni, náluk ez szórakozás, mellyel másokat szeretnének szórakoztatni. Ami még kiemeli az albumot a hasonlók közül, az a mértékletesség és a saját korlátok helyes felismerése. Igazi kellemes klubalbum, ez a Lisa Reedy Promotions legújabb kínálatából.

Bruno Heinen lemezei

A neve alapján joggal németnek vagy svájcinak gondolt, de jelenleg londoni kötődésű zongorista Bruno Heinen családfájára vonatkozó kutatásokat bevallom nem végeztem, azonban arra a kérdésre, hogy honnan ered a neve, találnak választ a következő sorokban. Azt is sikerült kideríteni róla, hogy előbb a Királyi Zenei Kollégiumban, majd néhány fiatal tehetségeknek kiírt versenyt és az azokhoz tartozó ösztöndíjak megnyerését követően Anglia legelitebb jazz zenei intézményében a Guildhall-ban tanult, ahol végzősként ott is fogták tanársegédként, ami arra utal, hogy komoly tehetségnek tartották már akkoriban is. Az azóta eltelt években könnyedén játszotta be magát az angolszász újvonalas jazz elismert művészei közé. Az alábbiakban két lemezét ismertetjük.

Bruno Heinen Dialogues Trio with Julian Siegel - Twinkel Twinkel   CD

A visszafogott külsejű, 2010-ben megjelent album egy tisztelgés Klemens Heinen emlékének, aki hasonlóan a fiához, Bruno-hoz, szintén komponista és zenész is volt, de aki Németországban élt és alkotott. Az album összes dala saját szerzemény és a zongora mellett a Dialogues Trio-t, melynek tagjai Heinen-nen kívül a dobos Jon Scott és a basszusgitáros Andrea Di Base, illetve Julian Siegel-t, aki sípokat fújja, hallhatjuk rajta. A lemez hanganyaga igazi improvizációs hatású keményvonalas jazz, de hát miért is lenne más egy jazz komponista fiúnak a szabadszellemű komponista édesapjának az emléke előtti tisztelgés.

Bruno Heinen Sextet - KarlHeinz Stockhausen-Tierkreis  CD

Az album eredete egészen Bruno gyermekkoráig nyúlik vissza, a Heinen családnak megvolt az igen nagyhatású KarlHeinz Stockhausen jazz zeneszerző legendás zodiákusok/csillagjegyek zenedoboz sorozatának négy darabja és ez inspirálta, hogy felnőttként feljátssza egy kicsit megspékelve a saját zenei mondanivalójával mind az egy tucatot. Ez az album nem a nőmagazin horoszkópra hajazó kísérletezés, sőt egy csillagokat csodáló romantikus éjszakához illő aláfestő zenénél is jóval komplikáltabb, elgondolkoztattóbb, inkább egy milyen döbbenetesen hatalmas és felfoghatatlanul komplikált a világegyetem féle agytorna hangokban történő leképzése. Az albumhoz egy izgalmas grafikát tartalmazó kisebb poszter is jár.

Lavinia Meijer   hárfaművész lemezei

A hárfa hangjainak szerelmesei számára az előadónő élete és szakmai munkássága bizonyára nyitott könyv, így ők ezt a részt nyugodtan átugorhatják. A Koreában született, majd egy holland család által adoptált (innen az érdekes név) Lavinia a zenei tanulmányait Utrecht-ben és Amszterdam-ban, a hárfajáték tanítás két európai fellegvárában folytatta, Erika Waardenburg kezei alatt. 2009-ben már több állami és szakmai elismerést is besöpörve robbant be a hárfa „mesterek” világába és rövid időn belül az egyik legnagyobb felszálló ágban lévő művésze lett a hangszernek, számtalan nívós rendezvénnyel a háta mögött. A művésznő szakmai nagysága elsősorban a korához képest szokatlanul komoly és érett játékának köszönhető. A Channel Classic kiadó két csúcshangzású albuma bemutatja a művésznő munkásságát. 

Fantasies & Impromptus    CD

A hárfa alapvetően egy kiegyensúlyozott, nyugodt hangok tolmácsolására kiagyalt hangszer, legalábbis ebből az albumból ez szűrhető le. Ha a munkahelyi stressz levezetésére és ellazulásra keresnénk hanganyagot, már meg is találtuk, ne tovább. Spohr, Pierné, Fauré, Saint-Saens és többi zeneszerző hárfára írt művei kerülik a bizarr, szélsőséges hangokat, a hirtelen, nem várt dallamfutamokat. A muzsika, mint egy csendes folyó gördül tova, óvatosan, vigyázva még arra is, nehogy a sima felszínt megtörve összekuszálja a tükröződő képeket.

Lavinia Meijer – Philip Glass „Metamorphosis/The Hours   CD

Az itt már belépő zongora rögtön fel is kavarja az állóvizet vagy a vízfelszínt, legalábbis az előző albumhoz képest. A művésznő előadótársa Philip Glass egy nagyon befolyásos személyisége a modern zenei főiránynak legalábbis az operára értve, de ezenkívül szerzett szimfóniákat, játszik zenekarban és sikeres filmzene-szerző is. Ezen a lemezen saját szerzeményeit játszva kíséri a hárfát. A két lemezt egymás után hallgatva ez sokkal mozgalmasabbnak, élőbbnek, modernebb, talán aktuálisabbnak is hat. A második rész alapjául a nagysikerű „Órák” című film zenéje szolgált.

Sabrina Weeks & Swing Cat Bounce „Got My Eyes on You   CD Régies swing/blues hangzás az alapja a Sabrina Weeks vezette együttes új lemezének, mely egy alapvetően vidám, optimista hangzású album. Az énekesnő feltételezhetően flörtölő, csipkelődő, kellően emancipált személyisége átüt a dallamokon. A szöveg is meglehetősen frivol, egy menő szülők gyermekeiből álló, a szombati partyra készülődő lánycsapat fejeiben lehetnek ilyen gondolatok. És bár egyáltalán nem is várnék mást egy ilyen lánycsapattól, de amikor szembetalálkozom eggyel-eggyel mindig megüt a felszínességük, a csak külsősségekre történő koncentrálás.

Ez a lemez is kicsit hasonló, a hangok felszínen szép és szemforgató díszletei mögött magam nem találom az igazi értékeket, nem fogom a mondani valót vagy csak nem hiszem el, hogy tényleg ezt akarják mondani. A stílus és a hangulat alapvetően feküdne, azonban valahogy pont azt a fajta őszinteséget, szenvedélyességet és mögöttes tartalmat hiányolom, amely nélkül ez a fajta muzsika sosem az igazi. A zenészek szakmai tudásával, a hangszereléssel és a borító kidolgozásával persze semmi probléma nincs. Az album Kanada slágerlistáin amúgy remekül kezdett, így hát lehet velem van a baj. Az együttesről több a www.sabrinaweeks.com weblapcímen tudható meg.

Origin Records  újdonságok

Ezt a Washington állambeli Seattle-ben működő kiadót 1997-ben alapította John Bishop jazz dobos, aki fantasztikusan jó szervező és véleményem szerint az egyik legjobb borító tervező a világon. Azóta 400 (!) lemezt adtak ki, és hogy nem akármilyeneket azt bizonyítja, hogy a kiadót a Jazzweek magazin 2009-ben az év jazz kiadójának választotta.

A mostani újdonságaik között egy sor kiváló lemez van, a választék, mint mindig ennél a kiadónál igen eklektikus.

Diego Barber & Hugo Cipres  - 411  CD

Barber gitáros és három társa akusztikus hangszereken játszik, Hugo Cipres, aki egy Európában élő DJ izgalmas elektronikus aláfestést ad a zenének. Először fura volt a hangzás, de a második számnál már úgy éreztem nekem, nekünk 2013-ban valami ilyesfélét jó hallgatnunk. Számítógép nélkül nehéz élnünk és megélnünk, nem kell csodálkozni, hogy hangszer is lett. Nekem a 6. szám a Turn It On tetszett különösen, de kellemes, újszerű élmény a többi is.

Hymn For Life   CD

hangminőség tekintetében talán ez a Dániában felvett CD a legjobb, azon egy igen jó énekesnő Sinne Eeg és fantasztikus zenészek hallhatók.

Corey Christiansen - Lone Prairie  CD

Geof Bradfield - melba!   CD

Brad Goode - Chicago Red  CD


Anthony Branker and Word Play - Uppity   CD
 

J-C Guichen - Chadenn Denel     CD

Bretagne, mint régió mindig is vonzott művészetileg is, Jean-Charles Guichen az akusztikus gitáron kelta gyökerű zenét játszó előadó művész új albuma pedig csak erősítette ezt a vonzalmat. Arról a vidékről mindig egyedi, izgalmas, igényes, büszke és pozitív értelemben vett lokálpatrióta muzsikákat hoz a tenger felől a szél. Érezzük, ezt a partot nagyon lehet szeretni és nem úgy, ahogy a turisták gondolnák, hanem egy „innen nem mozdulunk” stílusban, ahogy például Kalotaszeg magyarságát sem sikerült elűzni. Az egyik nagy személyes kedvenc, a tavaly júliusban eltávozott gitáros-énekes zseni Michel Tonnerre (R.I.P.) is itt nyűtte a húrokat, igaz ő teljesen más stílusban. Guichen nem azt a fajta lendületes/önpusztító halász-tengerész kocsmazenei vonalat viszi, amelyben biztosan Tonnerre volt a világon a legjobb, hanem egy sokkal intellektuálisabb, átgondoltabb, rafináltabb, talán egy fokkal kevésbé őszinte és némely akkordoknál túlcizellált, ám igen magas szintű gitárzenét. A dallamok és a zenei mondanivalók közötti rokonság azonban könnyedén tetten érhető. A lemez hangszerelése kiváló, borítója szép grafikai munka.

Rich Halley - Crossing the Passes     CD

A kiváló jazz szaxofonos Rich Halley 2012 augusztusában fogta a hátizsákját és fiával Carson-nal és unokaöccsével Tim Binford-dal nekivágott a Wallowa hegységnek, mely Észak-Kelet Oregon határmezsgyéje és amely a saját, otthoni terepe. A túra olyan jól sikeredett, hogy azt kívánta bárcsak évekig tartana és felidézte gyermekkorának minden szép emlékét, a horgászatokat, a vadászatokat, a hegymászást és egyéb kalandos, fiús tevékenységeket, melyek segítenek a férfivá válásban. A túra során sok olyan egymást keresztező, egymáson átfutó ösvényt, átjárót felismert, amelyek már gyerekkorában is megvoltak, de sok új, számára eddig nem ismertre is lelt, mely felfedezés, illetve az egész túra hangulata inspirálta ezen album létrejöttét. Az általa vezetett kvartett egy erősen jazz alapú, mesélő/leíró jellegű zenét játszott fel, amelyről azért a túrán készült és a borítón megcsodálható fotókat látva már sejtheti az ember, hogy nem egy könnyed délutáni sétáról lehet szó. Egy ilyen túra, minden szépsége ellenére, egy embert próbáló, össze- és kitartást, fegyelmet igénylő, ugyanakkor páratlan és meghatározó élményeket nyújtó szabadidős tevékenység és ilyen maga az albumon hallható muzsika is, mely vélhetőleg tökéletes zenei interpretációja magának a túrának.

Broken Cities - Parable      CD EP

Az öttagú amerikai zenekar a misztikum és titokzatosság ködébe burkolódzik, mind megjelenési formátumokban, ehhez bőven elég megnézni a honlapjukat vagy egyéb internetes közösségi megjelenési felületeken való részvételüket, mind zeneileg. Az aktuális háromszámos CD-jük borítóján egy viktoriánus korbéli tengerparti kastély leli éppen tűzhalálát, mely talán a ténylegesen hallhatónál sötétebb hangokat vetít előre. Ennyire azért nem durva és pesszimista a muzsika, ami inkább mellbevágó az a minimalista-nihilista felfogás, ami átüt a dallamokon. A művészek eredeti célja biztos konkrét volt, amikor összerakták ezt a három számot, de, hogy őszinte legyek nehezen tudok elképzelni olyan élethelyzetet, társadalmi pozíciót, hangulati állapotot, amikor ez a fajta zene jól jöhet, persze magam, amit nem igazán bánok, nem számítok azok közé, akik megjárták az élet valódi lelki poklait.

A West of Eden  együttes lemezei

Nem tudom, hogy a svéd banda névválasztása Steinbeck remek regényére (East of Eden – Édentől keletre) vagy a belőle készült szintén remek filmes alapműre a James Dean főszereplésével készült egyező című filmre utal, lehet egyikre sem. Mindenesetre a zenéjüket biztosan nem lehet kötni sem a regényhez, sem a filmhez, viszont lehet kötni a kelta folk-rockhoz. A több mint tíz éve létező, hattagú zenekar érthető módon tágabb értelemben vett hazáján, Skandinávián kívül Írországban és Benelux államokban a legnépszerűbb, melyet gyaníthatóan az alapoz meg, hogy nem azt a küzdelmes, züllött, erősen kocsma- és boxterem szagú ír muzsikát játszik, amit például az énekesének idült alkoholista állapota miatt hanyatló The Pogues, hanem egy amolyan EU konform dallam és mondanivaló világú sokkal inkább öröm, mint bánat zenét. Persze a bánattal vesznek az erős, kombinatív mondanivalók is, de a nyugati világ és sajna egyre inkább térségünk is, elgondolkodásra már eleve képtelen, a médiák által tudatosan lefojtott elméjű hallgatóságának ez nem fog hátrányként megjelenni. A hangszerpark amúgy nem igazán hajaz az ír zenekarokéra, de ez meglepő módon inkább az izgalmasságot fokozza, mint az elvárások megvalósulását ássa alá. A remek kidolgozású és ízléses borítókat kézbe fogva pedig elkezdjük sajnálni az ifjú nemzedékeket, akiknek már szinte csak az internetes letöltés és a digitalizált formátumú felvételek hallgatása jelenti a kapcsolatot a zenei világhoz, ezeket a borítókat jó érezni, lapozni, megfogni. Nekem több dalban nagyon magas az énekesnő-harmonikás, Jenny Schaub hangja, de ez a féle személyes benyomás, másnak lehet kellemes is és akkor már nevezzük nevén kiket is takarnak a hangszerek: Lars Broman hegedű, brácsa, egyéb vonósok, David Ekh elektromos és akusztikus gitár, mandolin, egyéb pengetősek, Kenneth Holmström basszusgitár, Ola Karlevo dobok és pergődobok és Martin Schaub a férfi énekes és vagy tízféle hangszer mögött, ja és mindannyian a háttér vokálban.

NEMU Records újdonság

OP DER SCHMELZ LIVE   CD

Az Op Der Schmelz kvartett tagjai (Roby Glod - alto & soprano saxophone, Roberta Piket - piano, Mark Tokar - bass, Klaus Kugel - drums) a világ négy szegletéből verbuválódtak, az együttes egy luxemburgi klubról kapta a nevét, amely a formáció távoli otthonának tekinthető.

Hat szám hangzik el a lemezen, az egyes számok 6 és 18 perc közötti hosszúságúak, valamennyi az együttes tagjainak saját szerzeménye, a felvételek 2010 februárjában készültek. Az együttes nem egyszerre állt össze, Kugel és Glod 2004-ben találkoztak, Piket 2007-ben, Tokar 2008-ban került a körbe. Valamennyien többféle formációban gyakorolják a free jazzt, de egyre fontosabb valamennyijük számára az Op Der Schmelz.

Stílusukról szólva érdekes módon mind azt vallják, hogy olyan erős a zenei kötődésük egymáshoz, hogy tulajdonképpen nem is igazán "free" az amit játszanak.

2L - the Nordic Sound

A tökéletes hangminőség iránt elkötelezett kiadó a lemezgyártás legmodernebb eljárásait használja, jellemző programjukra, hogy lemezeik többféle formátumban is piacra kerülnek. Munkájuk minőségét jól muataja, hogy az elműlt hat évben 12 GRAMMY jelölést tudhatnak magukénak.

The Schubert Connection - Grieg's String Quartet meets Schubert's "Death and the Maiden"  hybrid SACD/Pure Audio Blu-ray

Az 1991-ben alakult Oslo String Quartet (Geir Inge Lotsberg és Liv Hilde Klokk violins, Are Sandbakken viola, Øystein Sonstad cello) két remekművet ad elő ezen a lemezen. Az Arts Council Norway által támogatott együttes előadása felszínre hozza a látszólag egymástól teljesen független két vonós kvartett:

Franz Schubert (1797-1828)
String Quartet No. 14 in D minor, D. 810, valamint

Edvard Grieg (1843-1907)
String Quartet in G Minor, Op. 27

közötti összefüggést, azt, hogy Grieg munkájára valószínűleg hatott a Schubert remekmű.

TrondheimSolistene - SOUVENIR   CD/Pure Audio Blu-ray

A Øyvind Gimse vezette TrondheimSolistene (The Trondheim Soloists) a világ egyik vezető kamarazenekara és 2L kiadó évek óta kísérletezik a lemezfelvételek minőségének javításával, a felvételi technikák tökéletesítésével. Ennek a törekvésnek egyik fontos állomása ez a lemez, amelyen Csajkovszkij két csodálatosan szép vonós szerzeményét, a Firenzei emléket és Vonósszerenádját, valamint Carl Nielsen vonós zenekarra írt szvitjét (Opus 1.) adják elő. A felvétel kivételes gondossággal készült, két hétig tartott, annak ellenére, hogy minden beállítást és beállást előre megterveztek. Az eredmény, a hangminőség és a trondheimi zeneker játéka tényleg lenyűgöző, ez a lemez bárkivel meg tudja szerettetni a komolyzenét!

A Cowbell Music - Benjamin Koppel lemezei

Az 1974-ben született Benjamin Koppel dán szaxofonos/zeneszerző korunk egyik kiemelkedő zenésze, munkásságát számtalan díjjal jutalmazták. A művész felmenői is ismert zeneművészek voltak, mondhatni Benjamin beleszületett a zenébe. Első zenekarát 15 évesen alapította, azóta több mint 50 lemezen hallható a játéka.

Olyan hírességekkel szerepelt egy lemezen, mint : Phil Woods, Daniel Humair, Palle Danielsson, Alex Riel, Miroslav Vitous, Anders Koppel, Inger Dam Jensen, Michala Petri, Adam Nussbaum, Randy Brecker, Chano Dominguez, Phil Woods, Charlie Mariano, Portinho, David Sanchez, Sheryl Crow, Kenny Werner, hogy csak az ismertebbeket említsük.

2001-ben saját lemezkiadót alapított Cowbell Music néven, a kiadó jazz, komolyzenei és pop lemezeket egyaránt mejelentet, ezenkívül koncerteket is szerveznek. Az elmúlt években végzett munkájának fontosabb állomásairól valamit lemezeiről ITT olvashatunk.

FROSTMORGEN   CD

Benjamin Koppel/Alberte Winding

Ezen a hangulatos albumon 12 szám hangzik el Koppel és az egyik legnépszerűbb dán énekesnő Alberte Winding  előadásában, Norah Jones számaira emlékeztető stílusban.

BLUES & BALLADS  CD

A Benjamin Koppel/Charlie Mariano/Alex Riel trió játéka varázsolja el lelkünket ezen az albumon, amely Charlie Mariano utolsó lemeze. A legendás szaxofonos és az 50 évvel fiatalabb Koppel kiválóan egymásra talált zeneileg, mindkettőt inspirálta a másik kiváló játéka.

WALDEN   CD

Benjamin Koppel és gyakori partnere Kenny Werner zongoraművész játékát ezen több díjjal jutalmazták, hallgatói szavazatok alapján.

Quatre Trois Deux Un  CD

Benjamin Koppel (Sax), Daniel Humair (Drums), Jacob Anderskov (Piano), Thommy Andersson (Bass)

Sax and the City   CD

Jan Rørdam gitáros és Benjamin Koppel a főszereplője ennek a 2010-ben megjelent hangulatos és szép albumnak, de csaknem egy tucat kiváló zenész és énekes gazdagítja a lemez hangzását.

Mette Juul - Coming in from the Dark   CD

A kiváló énekesnő/gitáros Mette Juul mellett Alex Riel, Heine Hansen, Jesper Lundgaard, Palle Mikkelborg és Poul Halberg játéka hallható ezen a tökéletes hangminőségű lemezen.

A Nusica.org  kiadó lemezei

Mindig széles mosoly ül az arcomra, ha olyan zenei produkciókat hallhatok, melyek őszintén keletkezett, eredeti, kísérletező, a kliséket sutba hajító produkciók, még akkor is, ha maga az összkép kissé idegen is számomra. Az olasz független jazz kiadók zászlóshajója a Nusica két olyan lemezt jelentetett meg, amelyek maximálisan eleget tesznek ezen kritériumnak. A kiadó, mely koncertek és egyéb zenei rendezvények szervezését is felvállalja, minden lemezének borítóját újrahasznosított papírból készíti.

XY Quartet - Idea F      CD

A négyes vezetői a szaxofonos Nicola Fazzini és az akusztikus basszusgitáron játszó Alessandro Fedrigo, akik a kísérletező, a jazz és a hagyományos klasszikus zene határmezsgyéit járó utat jelölték ki fő irányvonalnak. Ez az út nem egyenesen fut, hanem sokfelé kanyarog és ágazik el, ismétlések, 12 tónusú technikák, szándékos melléütések és még sok apró trükk, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy végig úgy érezzük, ezek az olasz muzsikusok nagyon értenek annak a tésztának az elkészítéséhez, mely fő összetevői a mély koherencia, a virtuóz homogenitás és az eredetiség. Erős improvizációs késztetések, melyek élőben biztosan sokkal nagyobbat üthetnek. Néha a bábjátékok háttérzenéjét idéző hangok, hol egy elvarázsolt erdőben érünk a fák ágaihoz, hol a farkas lopódzik utánunk. A lemezen megszólal az egykori pesti bárzenész ikon Beamter Bubi kedvenc hangszere, a vibrafon is Luigi Vitale kezei által és akkor már nevezzük meg a negyedik tagot is, aki a dobos Luca Colussi.

Quartetto Terrestre - Secondo Gradino      CD

A 2010. évi Levico Fesztiválra állt össze ez a négyes, melynek zenéjét az akusztikus basszusgitáros Alessandro Fedrigo szerezte, és amely tagságban csak ebben az egyetlen tekintetben egyezik meg a fenti négyessel. Az alapvető eltérés a két banda muzsikájában nem a stílusban keresendő, inkább a hangok sugallta érzések és hangulatok különböznek. Ennek a szintén nagyon eredeti és érdekes, a hallgató figyelmét folyamatosan fenntartó lemeznek a hanganyagát hallgatva járhatnánk akár az űrben is vagy legalábbis valamiféle holdbéli tájon. Ezt támasztják alá az olyan számcímek is, mint a „Space Jazz Astro Bop” vagy a „Protone”. A hangok őrülten széles spektrumban mozognak, némelyiket akár egy földönkívüli sikolyának is gondolhatnánk, de mindezek ellenére az öncélú elvontság és értelmezhetetlenség kérdése szóba se jöhet.

A lemezek, mind a kiadó által megjelentetett összes album, ingyenes letölthetők a www.nusica.org  honlapról.

Marc Mangen Trio - Strains of Deligth and Despair       CD

A jazz egyik klasszikus felállásában tevékenykedő hármas névadója a zongorista Marc Mangen, aki egyben az album zeneszerzője is. A csinos, de kissé „németes” külsejű CD /ez a borítóra és a feliratokra is áll/ ne rémisszen el senkit, Mangen luxemburgi és mint ilyen alapból négy nyelvet beszél, ami persze jelen esetben mellékes, hiszen egy árva énekhang se hallatszik a lemezen. A muzsika maga kortalan, klasszikus, zongoraalapú jazz, egy elegáns bárba, mondjuk Genf egy előkelő hotelébe tökéletes. A szélsőségektől mentes, magától értetődő, könnyen befogadható dallamfutamok az olyan extravagáns zongora virtuózokhoz, mint például Thelonious Monk, szokott fülnek kicsit talán túl simának, egyszerűnek hatnak. A trió másik két tagja a basszusgitáros Johannes Schaedlich és a dobos Jens Biehl. Érdekessége még az albumnak, hogy a borítón található festmény Norbert Mangen /R.I.P./ alkotása, aki ha nem tévedek az édesapja volt Marc Mangennek.

Lilly B. Gardner and Daniel Kobialka - Livin’ and Lovin’ with Cole Porter      CD

Nekem egy kicsit túl álmos, túl nyugodt, túl színtelen a képzett zongorista Lilly B. Gardner és a nemzetközileg elismert komponista és előadóművész, a jelen esetben hegedűn játszó, Daniel Kobialka új albuma. Persze mivel senkinek sincs abszolút ízlése, ezért másnak, talán sokaknak még tetszhet. Az alap, Cole Porter választott művei sem azok a „sarkaiból kifordítom a világot” művek, de ebben az interpretációban talán még az eredetileg meglévő lendületek is megtörnek, forgácsként hullnak a zenei élek és fordulnak egyfajta gördülő, csordogáló, mélán-bambán csodálkozó, számomra negédesen semmilyen hangfolyammá. Arra viszont mérget vennék, hogy annak, aki egy steril és biztonságos anyagi jólétben, például egy többgenerációs ügyvéd vagy egy orvos családban nőtt fel, egy hasonló anyagi szintű párra talált és mondjuk egy „modern álom” lakóparkban, két kedélyesen elkényeztetett gyerkőccel töltik boldog mindennapjaikat, melyeket jól kiegészítenek a wellness hétvégék, a síelések, a celebekkel és hazai csúcsvállalkozókkal megspékelt kertipartyk és persze a menő cégautók, akkor nekik úgy családilag biztos telitalálat az album.

Bassekou Kouyate & Ngoni Ba - Jama ko          CD

Afrika dallamai nagyon őszinték és nagyon erős vizuális kihatásuk van, rögtön érezzük, hol járunk, miről szólnak a dallok. A „Jama ko” kifejezés jelentése nagyjából az „emberek nagyszerű találkozása” és ebben az összefüggésben már sejteti, hogy egyfajta összeállt örömzenét takar. Na itt aztán semmi kötöttség, semmi szigor, semmi negatív felhangú fegyelem nem figyelhető meg, érezhető a nem számít ki vagy, honnan jöttél, gyere zenélj velünk ünnepelve Mali igazi szellemiségét hatás. A lemez fő hangszere a ngoni, mely egyedi hangzása a többféle ngoni pengetésével még jobban átüt. A hárfalantok családjába tartozó ngoni egy tradicionális Nyugat-afrikai hangszer, állatbőrrel /legtöbbször kecske/ bevont, hosszúkás fa fejjel és arra feszített húrokkal. Arról, hogy milyen régóta van jelen az afrikai zenében sokat elmond, hogy ismerten 1352-ben, egy marokkói utazó írta le először. Az együttes 2010-ben járt már Nyíregyházán a Vidor Fesztivál keretében, de mivel feltételezhetően senki sem képes az időugrásra, arról bizony lemaradtunk, reméljük, jönnek még felénk. A nagyon szép borítójú lemezhez egy hasonló szintű könyvecske is jár, mely az album elkészültének műhelytitkairól lebbenti fel a fátylat, illetve az előadókról és a nótákról mesél.

Bill Harris - This Time the Dream’s on Me     CD

A fúvóshangszerek egyik nagy tengerentúli öregje a tavaly megjelentetett és ugyancsak ismertetett „Inside Out” album kedvező fogadtatása miatt azon nem gondolkodott, hogy a jól bevált csapatának összetételén változtasson. A doboknál ezúttal is Dick Bery, a basszusgitárt Dave Captein, a zongorát George Mitchell üti, a trombitát és a kürtöt Paul Mazzio fújja, a szaxofonok pedig maradnak az együttes vezetőnek. Az új lemezen hallható zene maga egy kicsit retro, fúvós alapú jazz-swing muzsika, a Benny Hill filmek zenéje, a 70-s évek fesztiváljainak belépő muzsikái, az olyan bárok hangulata, ahol megállt az idő, a pincérnő megkopott fényű, enyhén ráncosodó, de még vonzó arccal, búgó hangon és azzal a varázslatos szemkontaktussal veszi fel a rendelést, melynél minden férfi, még a leghitványabb külsejű lecsúszott jampik is azt gondolják lehet esélyük, és ahol kötelező a sörrel a Hubi. Persze a hangok itt, szemben a bárokkal, halál pontosak, a Bill Harris által szerzett „Bluesy Lucy” című számban meg szerintem akkor is nagybőgőn játszik valaki, ha ez nincs is feltüntetve a borítón.

Antonio Adolfo - Finas Misturas     CD

Brazília igazán messze van és távolsághoz, mint akadályhoz biztosan hozzáadódik az is, hogy ennek az országnak olyan saját kultúrája van és most itt nemcsak a zenére gondolok, amelynél felvevő piacként elsősorban a honpolgárokra vagy egy-két környező ország lakosaira számítanak. Nem a távolság miatt oly idegen számunkra az a világ, sokkal inkább a gondolkodás mód és az alapvető világnézeti különbségek miatt, persze ha nem hagynánk magunkat a jelenlegi szinten eltompítani a jórészt az Egyesült Államokból érkező szintetikus kultúrdrog adagoktól, akkor sokkal kisebb lenne különbség. Persze mindig tisztelet a kivételnek, hiszen Hazánkban mindig is voltak és lesznek olyanok, akik belesnek a paraván mögé, melyet a hazai, arcukat nem vállaló kultúrmenedzser nérók tolatnak az átlagember elé. Na de vissza a lemezhez, a zongorista Antonio Adolfo sosem tagadta, hogy olyan jazz világnagyságok inspirálták, mint Coltrane, Bill Evans, Keith Jarett, Chick Corea, Dizzy Gillespie, de azt sem, hogy képtelen elszakadni a brazil zene örökségtől, így inkább megpróbálja összefésülni a két vonalat. Az eredmény egy vegyesfelvágott, a tízből négy saját szerzeménnyel, a többi a nagyok munkáiból válogatva, nagyon élően, vitálisan, amolyan magunkat megrázva, erre utal az album címe is, mely angolul így hangzik „Fine Mixtures”.

Stockton Helbing – Crazy Aquarius    CD

A fiatal dobos Stockton Helbing ha éppen nem turnézik a jazz ikon Doc Severinsen dobosaként, akkor vendégművészkedik Észak-Amerikában, zeneiskolákban tanít vagy lemezfeltételeknél segédkezik a szülővárosában, Dallasban. Stockton, aki nem mellesleg remek komponista is, számomra leginkább egy záróvizsgára készülő norvég egyetemistát idéz, mivel külseje egyáltalán nem tipikusan texasi, se veszkócsizma, se cowboy kalap, se bőrzakó, és még az is kétséges, hogy valaha is volt lasszó a kezében. Új projekt-je, negyedik saját lemeze a Crazy Aquarius lemezborítóját saját háziállatainak a képei díszítik, így megismerhetjük a címadó Aquarius-t az ékszerteknőst és Jack-t a kutyust.

Persze a legfontosabb a lemezen hallható zene, az improvizatívnak ható, finoman gördülő jazz muzsika, amely boldogan melankolikus hangulatot idéz. Mint egy görbe éjszaka után, amikor már elmúlt a macskajaj és újra jól érezzük magunkat, de túl sok dolgot mégse szeretnénk csinálni, csak feküdni az ágyban vagy esetleg egy kisebb sétát tenni a parkban. A lemezt áthatja az előadó külseje alapján is elvárt vegetatív humanizmus és a sosem keresem a szélsőséges helyzeteket érzés. A korong elérhető az iTunes és a CDbaby internetes lemezboltok polcain is, bár a kis kedvencek képeit ebben az esetben mellőznünk kell.

Jawanza Kobie – Feels Better Than it Sounds   CD

Egy remek, saját kiadású, smooth jazz album, melynek legnagyobb hibája, hogy csak egyetlen felvételben, a hetedikben van ének is. Mintha Jawanza kicsit idegenkedne az énekléstől, pedig nincs rá oka, sokkal kevésbé élvezhető énekhanggal megáldott előadók nála jóval bátrabban dalolnak. A lemez ezáltal, mármint, hogy egy kivétellel csak hangszeres felvételek hallatók rajta, veszít a közérthetőségből és popularitásból és annak ellenére, hogy nagyon jól felépített és végtelenül igényes számokat (remek példa erre a „Rare Bird Balett” című) sorakoztat fel így inkább azon szűk szegmens figyelmét és elismerését vívhatja ki, akik nem ragaszkodnak mindenáron az énekhanghoz. Pedig a zenéje nagyon barátkozós, könnyen befogadható, amolyan alkalmazkodó, hozzásimul mindenkihez. Jawanza Kobie élete gyakorlatilag a zene körül forog és forgott mindig is. Már fiatal fiúként, ellentétben osztálytársaival, sem a helyi kosárlabda vagy baseball csapat sztárjait istenítette, hanem Beethoven-t, Gershwin-t és Aaron Copeland-t. Hatévesen már zongorázik, kilencéves amikor először dalt komponál, azt hiszem ennek alapján arról többet, hogy mennyire tud muzsikálni, felesleges beszélni, tessék meghallgatni ezt a szép albumot!

Izzy Chait – Straight from the Heart     CD

Németországban látta meg a napvilágot Izzy Chait és ez az európai hangulat vélhetőleg a génekből áradóan, áthatja zenéjét a hanghordozás, az ének felépítése és a muzsika terén is. Az énekes a haditengerészet (ez már az USA) kötelékében megjárta Vietnámot, a zenélést ott sem adta fel, egy saját bandával próbálták vigasztalni a harcok borzalmaiban sérült lelkeket és dalokat cseréltek sörre. A kint tartózkodás alatt Izzy szerelembe esett a keleti antik művészet mestermunkáival és szerelmét nem tudván feladni, hazatérte után egy kis régiség boltot nyitott Hollywoodban, mely sikere az egyik vezető aukciós szereplővé tette a környéken és kissé háttérbe szorította életében a zene jelentőségét. Egy karibi hajóutazás alatt viszont a hajó zenekara felszólítja a színpadra és Izzy olyan produkciót nyújt, hogy a zenekar rögtön felkéri, hogy énekeljen velük. A már anyagilag révbe ért énekes ekkor elhatározza, hogy felépíti zenei önmagát. Ez az aktuális, már a tizedik szólóalbum, mely persze nem igazán szóló, hiszen az énekest rengeteg jó zenész támogatja a háttérben. Izzy fellépéseit a hallgatósággal való kapcsolattartás és állandó reflekció elvárás jellemzi. Az album Sinatra korai lemezeit idézi, de azoknál kategóriákkal őszintébb és kevésbé hatásvadász, stílusban leginkább jazz, de rendesen keverve egyebekkel.

Patty Peterson – The Very Thought of You   CD

Aki titkon azt remélte az előadónő neve alapján, hogy a csodálatos tehetségű fekete Peterson (Oscar) család újabb generációjának színre lépésének lehet fültanúja, csalódni fog, aki viszont azt remélte, hogy egy olyan albumot választott, amelyik egy „Született feleségek” party bevezető részekénti csevegéshez jó hátteret nyújthat, biztosan elégedett lesz. Petty Peterson bár műfaj szempontjából ő is jazz mellett tette le a voksot, de meglepő módon fehérbőrű (délen nagyon sok feketét hívnak Peterson-nak) és egy másik, Minnesota-i jazz muzsikus család legfiatalabb tagja. Ez a család, ha nem is világszinten, de állam szinten szintén jó nevűnek és nagy múltúnak számít. Patty szűkebb pátriájában elismert bemondó-szpíker, remek jazz/R&B énekesnő és nem mellesleg négy-gyermekes családanya.

A nagyon jó hangminőségű albumon hallható muzsika jazz-klubzene szerű, kicsit álmatag, kicsit cigarettafüstbe burkolózó, talán túl csajos, mely feltételezhetően az előadó erős feminin személyiségéből ered, azonban szakmailag korrekt munka. Az album impresszáriója a jazz körökben jól csengő Lisa Reedy Promotions.

John Fries – U.S. 50     CD

Első hallásra és felületesen fülelve a rádiók játszotta könnyed blues alapú rockos gitárzenét véljük felfedezni John Fries új lemezében. Ha viszont kicsit jobban figyelünk, akkor érezzük, hogy ez azért más szint mind zeneileg, mind motiváció tekintetében. Azt a fajta zenét sosem szerettem és nem azért, mert eleve idegenkedek mindentől, amit az itthoni médiák tálalnak, hanem azért, mert sokszor és aprólékos figyelemmel végighallgatva sem találtam semmit azokban a dalokban, ami megérintett volna, amolyan töltelék dalok azok, melyeket két aktuális vagy régebbi sláger közé betesznek a szerkesztők. Kicsit ahhoz hasonló volt a helyzet, Fries albumának meghallgatása után, mint amikor egy olyan személy, aki eddig csak hamis és gagyi minőségű Rolexeket (vagy más elitkategóriás órát) látott közelről, kezébe vesz egy remek kidolgozású igazi példányt. Áh, tehát ilyen lenne az igazi, ezt így is meg lehet csinálni.

John Fries igazi önképző gitáros, sose tanult senkitől, mégis jelenleg Connecticut egyik legtöbbet fellépő és legjobbnak tartott gitárosa, ja és nem mellesleg szövegírója és komponistája is. Egyébként az állam stílusa nagyon is felfedezhető az albumon, melyen a gitárost Pat Perry basszusgitáros és Ron Lewis dobos kíséri. És még valami szemben az elitkategóriás időmérő szerkezetekkel Fries albuma még csak drágának sem mondható. A gitáros saját honlapja a www.johnfriesmusic.com webcímen érhető el.

Clannad – Christ Church Cathedral live     DVD and CD

A 2013. február 16-án az A38 hajón is fellépett ír zenekar jelentős sikerekkel és negyven esztendő zenei tapasztalatával a tarsolyában érkezett Budapestre. Aki azzal a hiú ábránddal látogatott ki az eseményre, hogy megfelelő angol nyelvtudás birtokában minden dalszöveget érteni fog, nagyon meglepődhetett majd, hiszen a legtöbb szám szövege ősi ír gaelic nyelven íródott.

Az ebben a hónapban megjelent vadonatúj, első élő koncert DVD-jük és sokadik albumuk hanganyagát a Dublin-i katedrálisban rögzítették még 2011. január 29-én. A Clannad mindig is a kelta hagyományú keresztény értékrendű, de mérsékelten vallásos, akusztikus, családalapú ír zene egyik erőssége volt és ez most sincs másként. Az viszont nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a Clannad zenéje valami régi, ósdi, középkori vallásos nyekergés lenne, a zenéjük ugyanis hidat képez a tradicionális és az aktuális zenei irányvonalak között. Az élő produkció keretében elhangzottak a zenekar nagy slágerei is, mint a szintén ír Daniel Day-Lewis főszereplésével készült az „Utolsó Mohikán” című film betétdalaként híressé vált „I will Find You, a Theme from Harry’s Game” vagy a TV sorozat „Robin of Sherwood” főcím zenéje. A jelentős terjedelmű több mint 74 perces nagyon jó hangminőségű CD-n 19 dal található, de a DVD még ezt is megfejeli 23 felvétellel 93 percen keresztül tart ki. Kiadóként a világzenei produkciók speciálistájának számító ARC Music Productions áll a háttérben.

    lemez újdonságok

Densen: Edmundo Ros & His Orchestra – Hi Fi Dance   SACD

100 éves korában, 2011 október 22.-én halt meg Edmundo Ros zenekarvezető. A Venezuela-i születésű művész tette népszerűvé a latin-amerikai zenét Angliában. 1940 augusztusában alapította meg első zenekarát. Az Edmundo Ros and His Rumba Band játszott 1941-ben megjelent első hanglemezén. Ros páratlan tehetségű zenész volt, de emellett kiváló üzletembernek is bizonyult, hamarosan éjszakai lokálja, tánciskolája és művész-ügynöksége is lett. Lemezeinek eladási száma az egekbe emelkedett. Összesen mintegy 800 különböző lemeze jelent meg. Ros neve szinte összefonódott a jó hangzással, nagyon ügyelt arra, hogy a lehető legjobb minőségben kerüljenek lemezre a felvételeik. A Top Music válogatásán 16 szám szerepel, az Edmundo Ros & His Orchestra  legismertebb a számai egészen kiváló hangminőségben. A 60-as évek zenei világa ma is elbűvölő!

Soulution: SACD Spectacular Reference Disc    SACD

Ez a lemez a világhírű svájci audio gyártó a Soulution audiofil gyártó demo lemeze, ehhez illő, tökéletes hangminőséggel.

Jellemzők: Re-Mastered by Povee Chan, SADiE Digital Precision Mastering, Monitor Hi Fi System: soulution of Switzerland

Power System: Isoclean Power Conditioning System Mastered with Black Rhodium cables, Hybrid Stereo: Plays on all SACD and CD Players, Made in Austria by Sony

A lemezen megszólaló felvételek:

Vodka & Caviar – Galop

Puccini: Gianni Schcchi – O mio babbino caro

Vivaldi: Pleasure – I. Allegro

Kavakos: Polonaise Brillante

O clarissima mater

Mating Dance

The Three Cornered Hat – Introduction

Humoresque Halaka Dance

Fanfare For The Common Man

Fenesta ca lucive

Bantu

Scherzo – Allegro molto

Ave Maria

Jamie Ousley lemezei

A Dél-Floridai körzet egyik legkedveltebb bőgőse, Jamie Ousley 1998-ban költözött Miami-ba, az Egyesült Államokban megszerezhető összes zenei képesítéssel a zsebében. Ebben a komoly teljesítményben nyilván a muzsikus szülők elvárásai is szerepet játszhattak. Jamie, talán a szülők egykori kapcsolatai vagy saját tudásának a jogán, de a kor számos jazz nagyságával zenélhetett együtt, hallgatósága pedig olyan ismert nevekből állt már, mint Bill Clinton, Albert Monaco-i herceg, Juan Carlos spanyol király, a Dalai Láma vagy Sahle Selassie az etióp uralkodó. A bőgős fiatalember már sok fesztiválon és egyéb jeles rendezvényen is szerepelt a Vermont-i Jazz Fesztiváltól a japán Azul-i Fesztiválig.

Back Home    CD

A 2010-s album a „Back Home” egy kicsit a zenei „Anyám tyúkja”, „Nem tudhatom”-ja, a már nagykorú fiatalember családhoz történő visszaérkezésének a hangjai. A családi otthon máshoz nem mérhető melege, a régen látott szeretettek átölelése, az ismerős ház és környék viszontlátása. Zeneileg persze a jazz alapjain akad itt minden, ami azt a feltételezhető célt szolgálja, hogy a nagybőgős visszaadni próbáljon valamit (persze tudva, hogy ez úgyis lehetetlen) a szülői gondoskodásból, a felnevelésével járó erőfeszítésekből. A számok két kivételtől eltekintve saját szerzemények, a kakukktojásokból az egyik egy Chopin átirat, a másik egy jazz standard feldolgozása. A címadó felvétel egy csodálatos énekesi produkcióval, SAMM, egy fekete énekesnő által, briliáns szövegkönyvvel (csak egyetlen rövid részlet belőle: „When the day is done, and night rolls on, All my dreams seem to take me back home”) kettő változatban is hallható. A számok között akad olyan, melyet az egyik elhúnyt rokona emlékének ajánlott a művész.

A Sea of Voices   CD

„A Sea of Voices” ezt a tavalyi albumot a tenger inspirálta, mely már oly sok művészt megihletett, hogy akármelyik művészeti ágat is választjuk, igen nehéz fába vágja a fejszéjét az, aki valami eredetit szeretne mutatni. Őszintén nem hittem abban, hogy Ousley sikerrel járhat ebben a „küldetésben” de pozitív csalódás ért, mivel a művész egy olyan megközelítés mellett tette le a voksát, amelyik szokatlan és vélhetőleg kevésbé könnyű (már ha egy művészeti produkció lehet könnyű egyáltalán), nem az őt ért élményeket, hatásokat próbálta direkt módon interpretálni a hallgatóság felé, hanem az őt ért élmények és hatások során bekövetkezett hangulatváltásokat és érzelmi változásokat. Egyszerűbben megfogalmazva, nem azt, hogy ő hogyan látta, hanem azt, hogy neki mit jelentett a tenger. Ez az album azért némi megértést és odafigyelést igényel.

Stevie Dupree & the Delta Flyers - Dr. Dupree’s Love Shop   CD

A lemezborítót megfordítva megmutatják magukat az alkotók, igazi antihős, sztárallűr-mentes egyszerű, munkás-zenészeknek tűnnek, akár egy Gion Nándor regény szereplői is lehetnének. Ez már külsőleg sem a hazai tehetségkutatók „megagáz”, mesterkélt, csillogó-villogó, gagyi talmi világa. A 2007-ben összeállt formáció a konföderáció egykori zászlósállamában, Texasban húzza a talpalávalót. Jelentés-teljes szövegek, egyszerű, de kissé kiforratlannak és nyersnek ható dallamok nagyon őszintén előadva, a lemez címe alapján esetleg sejthető romantika csak nyomokban fedezhető fel benne. Nagyjából ezt a zenét képzelem egy amerikai csendes és álmos de barátságos kisváros bárjába szombat estére, mikor a fáradt munkások a traktoraikat és marháikat vagy a partvidék halászai a hálóikat hátrahagyva egy kicsit kirúgnak a hámból. Itt mindenki mindenkit ismer, annak minden előnyével és hátrányával, de mindenki mindenkire számíthat, ha valahol nagy a baj, mint a „Viharzóna” című filmben. Többszöri hallgatásra már könnyű ezzel a fajta muzsikával összebarátkozni és ennek oka az lehet, hogy fizikailag lefáradva, néhány pohár sör vagy whiskey után nem arra vágyik az ember, hogy bonyolultan összerakott, nehezen feldolgozható és emészthető számokat halljon, hanem valami olyasmit, ami a háttérben szólva is feltölti energiával egy újabb szorgos hétre. Ez a zene pedig arra módfelett tökéletes.

Asuka Kakitani Jazz Orchestra -  Bloom   CD

A japán emberekre jellemző, hogy mindig próbálják a dolgok jó oldalát látni, egyfajta optimizmus ez, mely nem olyan, mint Terence Hill-é filmjei nagyrészében, vagánysággal kevert életszemlélet optimizmus, hanem az ősi tradíciók létküzdelmei sugallta, mindent túl kell élni, mindent meg kell tenni, kicsit fanatikus életigenlése. Asuka Kakitani új lemeze is ilyen lendülettel kap bele a hangok világába és markol ki onnan egy roppant érdekes-színes-feng shui jazz kavalkádot, mely bár nagyon pozitív, de nem lett túl könnyed. A dalok, melyek szinte teljes egészében saját szerzemények /ezért nagy pirospont jár/, inspirációja bevallottan életképek, élethelyzetek, egy színes Matisse kép, a New York-i pályaudvarra befutó vonat hangos füttyjele, a virágokkal teli japánkertben döngicsélő poszméhek. Ha feng shui oktató lennék vagy olyan vájtfülű 30-as menedzser szingli leányzó, aki rendszeresen lesi a menő magazinok élet tanácsait, biztos rohannék, hogy megvásároljam az albumot, szerintem főleg nekik készült, még ha az alkotók célja nem is ez volt vele és akkor is ha a második kategória sajnos szinte biztosan nem fogja ezt tenni.

A 18 tagú zenekar hangzása hatásos, impozáns, választékos, jól összerakott, bár a szólókat játszó muzsikusok játéka némely dallamfutamban kicsit túl sterilre sikeredett.

Alligator Records újdonságok

Rick Estrin and the Nightcats lemezei

A chicago-i illetőségű Alligator Records az igényes, blues orientált zenék egyik legjelentősebb tengerentúli kiadója. Rick Estrin, ez a színpadra született, maffiozó külsejű fura figura pedig a tengerentúl egyik legjelentősebb, mérsékelten kommersz, de remek ritmusú és zeneileg igényes felépített blues-al kevert rock & rollt játszó muzsikusa. Estrin 15 évesen kezdett harmonikázni, mely dátum az 1964-s naptárban szerepelt. Három évvel később már a környék legmenőbb fekete klubjaiban játszik, első igazi mentora kora bluesmestereinek egyike, Lowell Fulson, de néhány év múlva még szinte kölyökként, befutott, elismert klubzenész. A híres-hírhedt stricizenész, korának Snoop Dogg-ja, Fillmore Slim is a hóna alá nyúl, ő mutatja be Rodger Collins-nak, aki a tényleges szakmai előmenetele szempontjából a legfontosabb támogatója lesz, tőle tanul meg dalt írni és eligazodni a showbiznisz kacskaringós utcáin. Rövidesen Chicago-ba költözik és rangos zenészek egész sorával muzsikál együtt, amikor Muddy Waters meghallja és annyira megtetszik neki a játéka, hogy elhívja egy turnéjára zenésznek, de talán egy átmulatott-átdorbézolt éjszaka után elfelejti felhívni, így nem megy velük. 30 éven át a Little Charlie and the Nigthcats-el végérvényesen belemélyeszti körmeit az Egyesült Államok zenei hústömegébe, közben azért több elismerést is besöpör, például 1993-ben a „My Next Ex-Wife” című nótával a Blues Music Awards-t.

Napjainkban hazájában az egyik legjobbnak tartott harmonika játékos, de énektudása és dalszerzői tehetsége is magasan jegyzett. Már a Rick Estrin and the Nightcats formáció keretében 2009-ben jelent meg „Twisted” című lemezük, mely bátran ajánlható minden házibuliba, ahol a boka- és térdízületek megmozgatása a célok között szerepel. A daloktól azonban ne várja senki, hogy azok a király, Elvis, vagy esetleg más nagyságok dalainak utánérzései lennének. Ezek mind saját szerzemények, egyedinek és eredetinek hatnak és jóval több blues bújik meg a dallamokban, mint azt a felületes hallgató gondolná. Egy kicsit úgy, mint amikor egy száraznak tűnő szivacsban megbújik a víz, ha nem csavargatjuk, nem adja ki magából és rajtunk múlik akarjuk-e. A zenekar 2012-s új albuma, a „One Wrong Turn” folytatja a Twisted által kijelölt utat, de talán rock & roll-ilag egy kicsit tovább finomított, kevésbe blues-s fővonallal.

Curtis Salgado – Soul Shot     CD

Általában nem rajongok betegesen a blues-ért és ennek okát nem tudom, nem egy olyan eleve idegenkedek tőle vagy szívből gyűlölöm komplexus ez, csak valahogy általában nem érint meg annyira, mint más stílusok, egyszerre sokat sosem akartam belőle. Azt sosem vitattam magamban, hogy a blues egy őszinte és eredeti kifejezés módja, hogy másokkal megosszuk élethelyzetünket, érzéseinket és persze azért hallgatok jócskán bluest is, de csak apránként adagolva, mértékkel, egy-egy blues album folyamatos végighallgatása ritkán tartozott titkolt vágyaim közé. Curtis Salgado új albumának anyaga azonban annyira jó ritmikájú, annyira időszerűre faragott, színes, jóféle R&B-vel és funky-val kevert hangmassza, hogy bátran ajánlható minden korosztálynak a 3 évestől felfelé és nemcsak kisebb adagokban. Salgado, az énekes, harmonika mester és dalszerző persze nem egy újonc a pályán, karrierjét még a 60-s évek végén kezdte és ha fel szeretném sorolni eddigi produkcióit, zenei életútjának állomásait, akkor ez az ismertető sosem érne véget. Aki meghallgatja ezt a lemezt érezni fogja, hogy előadója a stílus legjobbjaitól tanulhatott, velük zenélhetett együtt és közbe maga is egy blues ikon-alligátor lett.

Tania Naranjo Latin Trio – La Industria del Miedo    CD

A hármas lelke és talán teste is, de arca mindenképpen, a chilei-svéd zongorista és latin-jazz énekesnő Tania Naranjo. Az albumon hallható összes felvétel komponistája. Tania egy hosszabb egyéb fúziós ágakban, mint a film, tangó, a folk és hagyományos komolyzene már bejáratott karrier közepén határozta el, hogy saját szerzeményeit is feljátssza egy albumra. Az album az érzelmek színházaként felvonultat mindent, amire egy színházba járó vágyhat, van itt szerelem, intrika, barátság, árulás, de dráma is. Tania hangja érzelem gazdag, mélytónusú, le sem tagadhatná, hogy ősei nem a narválokra vadásztak. Mivel a lemezt négy szomorkásabb ballada zárja, az előadók nem vádolhatók azzal, hogy egy amolyan „minden szép – minden jó” produkciót állítottak össze. A trió másik két tagja a kongás Tina Qaertey és a basszus gitáron játszó Mats Ingvarsson.

Fabio Lepore – Pausa Caffé      CD

Az olasz zenetanárok szövetségének (A.I.C.I.) tagja, Fabio Lepore, már sokféle projektben vett részt, ismert előadók (mint Dionne Warwick) fellépésein, nagyzenekarok produkcióiban, híres musicalekben, jazz, cappella és pop stílusban is, de ezen, gyakorlati produkciókon felül több énekléssel, logopédiával és fonetikával foglalkozó szemináriumon is oktató-előadó volt.

Az eredetileg Bari-ból származó énekes legújabb, nyolcadik szólóalbuma Milánóban készült és ennek megfelelően divatosra tervezett borítóval ellátott. Az album dalai nem saját szerzemények, így nálam erős negatív hendikeppel indulva, az elmúlt nyolcvan év zeneszerző óriásainak, például Ibrahim Ferrer vagy Ennio Morricone számait dolgozza fel. Nem ismerem a számok felvételi sorrendjét, de általában az nem egyezik a lemezen szereplő sorrenddel, viszont itt úgy érződik, mintha Lepore az 5. nótától kezdte volna igazán felvenni a ritmust, ráérezni az amúgy igazán szerethető hangulatra. Az előadó énektudása vitathatatlanul magas szintű, tényleg tanári, ennek igazolására ott a 7. „Brava /Bravo!/” című felvétel, de hangszintben és tónusban egy kicsit számomra túlságosan is lágy. Persze ami egy magamfajta „régi csibésznek” még nem annyira tetszik, azért egy 25-30 év közötti szingli lány még megőrülhet és vélhetőleg fog is. Összességében ez a stílus azért nem az Adriano Celentano mega slágerei féle extra könnyed itáliai örömmuzsika, annál sokkal összetettebb, bonyolultabb, komplexebb produkció egy kicsit talán túl tudományos megközelítésben tálalva.