Origin Records  újdonságok -music from Seattle

Clay Giberson - Pastures    CD

Clay Giberson tavalyi, Minga, Minga című albumáról írtunk, most jöjjön az új, idei lemeze: a kortárs amerikai jazz egyik meghatározó zongoristája új lemezét az energikus, lendületes, de mégis művészetileg igen igényes zongorajáték uralja. Persze a dobos Matt Wilson, a szaxofonos Donny McCaslin és a bőgős Drew Gress is alaposan kiveszik a részüket a munkából, mely itt hangkeltést jelent, a mai jazz fősodorba jól illeszkedő felvételek, öt saját, négy átdolgozás, de mivel a nem túl gyakran játszottak közül valók, észre sem vehető, melyek azok. Túl könnyed ritmusokra azért senki se számítson, a szakmai elvárások talán kissé a közérthetőség rovására mentek. Persze azért ez messze nem öncélú muzsika, hosszú távra, bizonyos hangulati viszonyok mellett könnyen fárasztónak érezhetjük, de más részről, szokatlan élményként energiát adhat nekünk.

Tom Collier - Impulsive Illuminations    CD

A koktélnevű vibrafonos-marimbás Tom Collier új albumán „feature-ként” Richard Karpen zongorista is fel van tüntetve, ezek szerint ő nem tartozik az állandó zenésztársak mellé, de jó hogy most „kisegítette” a csapatot, a zongora nélkül még titokzatosabb lenne ez a muzsika.

Az öt improvizatív szám mindegyike legalább tízperces, az átlag úgy 13-14 percre jön ki és ennyi időbe bizony mindenféle hang belefér ám. Érzésre egy elvontabb fantasztikus film soundtrack-je, a nyolcadik utas a halál elvontabb, de erőszakkal kevésbé teletűzdelt változata melyben az idegen nem meggyilkolni próbálja az emberi teremtményeket, hanem mondjuk, azzal a küldetéssel érkezik, hogy klasszikus komolyzenére és slowfox-ra tanítson külvárosi tinédzsereket vagy talán a harmadik típusú találkozások remake-je. Művészetileg igen erős egyéniség, a maga elképzeléseit végigvivő és az alkut messze elkerülő zenész képét festik a hangok, de a zene összességében sokkal inkább furcsa és meglepő, mint kellemetlen. Azért annyit biztosan kijelenthetünk, nem ebből fognak készülni jövőre a vezető londoni klubok remixjei.

Phil Parisot - Lingo   CD

A dobos és ütőhangszeres Phil Parisot új kvartettjének első lemeze ez, de mivel már jó húsz éve ismeri a zenésztársakat, azt nem lehet rájuk fogni, hogy egy innen-onnan összeverbuvált bandát hallunk és ez, hogy sokat zenéltek együtt hallható is az összhangban, az egymás megértésében, a dallamképzési támogatásban. A 10 nóta közül 7 saját szerzemény, a maradék három erős jazz klasszikus és ezek oldják némileg a szigorú, kimért szakmaiasságot, mivel kissé talán a közérthetőség és köztetszés rovására mennek el a saját szerzemények. Persze azért ne gondoljunk öncélú, hallgathatatlanság közeli muzsikára, de kezdő jazz rajongó az itt-ott feltűnő Afro-Cuban ütemek ellenére is több időt fog kérni a barátkozáshoz. Ami érdekes, hogy ennek oka nem az, hogy a hangok, az ütemek lennének annyira idegenek, inkább a produkció művészeti szintje van magasra téve, ez teszi egy kissé talán fennkölté, de az nem kétséges, hogy lehet szeretni ezt, így ahogy itt előadják, ezen a nagyon magas szinten is. A hangszerek súlya a zenében teljes összhangban van. A lemez, hasonlóan az OA2 Records többi produktumához, igen szépen szól és a borító is nagyon igényes.

Norwegian Caravan – Come Shine / KORK   CD

A Norvég Rádiónál 2004-ben gondoltak egy merészet és felkérték a Come Shine nevű formációt, mely akkora már az ország egyik legelismertebb jazz bandája volt, egy közös produkcióra a Norvég Rádió Zenekarával (KORK). Az együttműködés révén született koncertek, televíziós fellépések és album sikeres fogadtatása azután előre vetítette, hogy lesz még ennek folytatása, hát lett is, itt a bizonyíték ez az élő album. A hallható dalok többsége feldolgozás, olyan remek nóták, mint a Tizol/Mills féle Caravan vagy Johnny Cash, illetve Thelonious Monk egy-egy műve, az összhatás ennek ellenére kellően egyedi, norvégos. A jazz sztenderd hangjait néha érdekes ütemtörések dobják fel, a női énekhang is végig izgalmas. Ha mondjuk Bryggen (ha úgy jobban tetszik Bergen) kikötőjében egy bárban lazulnék kora este szívesen hallgatnám valami jóféle tengeri herkentyű és pár stampedli Akewitt vagy Vikingfjord vodka társaságában, akkor talán még egy tartózkodó norvég lányt is lenne merszem megszólítani. Szép grafikájú, nagyon érdekes korong.

Gabriella Roth lemezei

A meditációs révület, az extázis egyik nagyasszonya Gabriella Roth, de itt most senki ne arra gondoljon, hogy az ő ültetvényein terjesztett kokacserjék vagy marihuána tövek látnák el az európai régió fogyasztóit. Ő a zene és az ehhez kapcsolódó tánc által kiváltott megváltozott hangulat és tudatállapot kialakításában jár az élen. Zenéje, talán meglepetésre nem az a Vágtázó Halottkémek vagy mondjuk az Einstürzende Neubauten féle őrült zenei kavalkád, ahol a hangok ritmusa és üteme túlmutatva a józan fül, majd az elme értelmezési határain, azokat átütve hoznak létre ilyen állapotot. Persze azok a bandák nem rejtették soha véka alá, hogy a jelenlegi társadalmi állapotokat és az átlagember által járt utat abszolút zsákutcának tartják és inkább a marginalitásra érzékeny személyek közül kerülnek ki rajongóik, hallgatóik. Ez sokkal közérthetőbb, ha úgy tetszik konvencionálisabb és talán éppen emiatt lehet hatásosabb, hiszen a VHK-t a legtöbben pár hang után kikapják a lejátszókból, nem is hagyva időt arra, hogy szellemileg ráhangolódjanak. Itt egy fajta csaliként ritmusos, de könnyen emészthető hangokat kapunk, majd jönnek a tudatalattira ható hangok, a végeredmény pedig az általa kifejlesztett mozgásmeditációs módszer alkalmazásával tökéletesedik ki. Mellékesen megjegyzem „Térképek az extázishoz (egy városi sámán tanításai)” címmel Magyarországon könyv is megjelent Gabriella Roth-tól. Az alábbiakban a művésznő és csapatának két legutolsó lemezéről olvashatnak.

Gabriella Roth & The Mirrors + Sub Swara – The RMX  CD

Leegyszerűsítve ez egy dance és groove, trance album, ha pedig nem szeretnénk ennyire leegyszerűsíteni, akkor egy olyan elektronikus alapú, igényes örömzene, melyben a simulékonyan lágy ritmusok és kis mértékben a szükségszerű monotonitás dominálnak. Ozora és környéke lakóinak biztosan ismerős hangulat.

Pray Body   CD

Mindössze félórás a tavalyi album és a borító alapján kissé meditatívabbat várnánk. Az énekesnő korai felvételeinek újra kiadott, felfrissített változatai hallhatók rajta. Jóval kisebb ambient ráhatással, a 80-s évek rock zenei képébe illeszkedő ütemekkel. Persze azért már ezekben a nótákban is érezhetők, megfigyelhetők az ütemesség és a tudatmanipulációra történő hangi törekvései jegyei.

David Friedemann Strunck - Oboe   SACD

SA CD-t hallgatni mindig megdöbbentő, a hagyományos CD-k után, annyira fejbe, jobban mondva fülbe vágja az embert a hangminőségi különbség. Itt most a lemez első körében egy főúri eseményen, talán egy palota új szárnyának az avatóján járunk, mondjuk az egyszerűség és könnyebb elképzelhetőség kedvéért Schönbrunn-ban. Mozart oboán vezetve játszva, mindig finom, elegáns, előkelő, kellemesen tartózkodó, mint egy magasabb rangú diplomata, nem barátságtalan és pont olyan távolságot tart, amennyi kell, még sem érzed, hogy viszolygó vagy ellenséges lenne. Aztán egy meredek ugrás Ketil Hvoslef már nehezebb dió, bonyolult hangi képvilág, a jobb skandináv krimik trailerjei, a bizonytalan, nyugtalan eseményvárás ott lapul a háttérben. Biztos az is közrejátszik, 1939-t írtunk, amikor ez a zenemű született. Majd harmadik szerzőnek a közel 100 évet élt Harald Saeverud újra egy kellemesebb közeget hoz vissza. Csupa A betűs olasz zenei kifejezéssel nyitó számcím, a klasszikus itáliai mesterek nyomai, enyhe, de tisztán érezhető északi behatással, itt nem langyosak, simogatók a szelek, hanem azok a ruházat réseken beszúró, kezet, arcot cserzők fújnak a tengerparti homokdűnék felett, talán Samuel Beckett teljesen egyedi prózai képei, a Trilógia első művének a Molloy-nak a világa. David Friedemann az Oslói Filharmonikusok vezető oboása kiemelkedő teljesítményt nyújt ezen a lemezen.

Semer Ensemble - Rescued Treasure   CD

Az 1930-s években a német zsidóság aranykorát élte és nem csak anyagi értelemben, hanem kulturálisan és erkölcsileg is. Akkoriban, még ha részint tudatosan, el is különültek a nem zsidó kulturális közegtől, de jól megfértek egymás mellett a különböző vallások és értékrendek és egészen a gazdasági világválságig, ha fogalmazhatunk úgy, jól el voltak egymás mellett, még ha nem is annyira, mint Budapesten. Azután persze jött a nagy gazdasági világválság és tulajdonképpen ennek hatására, de igen bonyolultan és minden társadalmi réteg aktív közreműködésének hatásaként a világ kifordult a négy sarkából. Ez a lemez visszaidézi a 30-s években élő zsidóság mindennapjainak zenei örökségét, mely szinte elveszett. A Hirsch Lewin által alapított könyvesbolt, majd lemezkiadó a „Semer” volt a második nagy világégés előtti időszak utolsó olyan bástyája, ahol a berlini zsidóság zenei elképzelései testet, hangokat ölhettek. A lemezzel megjelenő képek, jól megformálják az akkori német zsidóként megélt mindennapok, élethelyzetek, társadalmi események hangulatát, mely egy kissé eltér a hazaitól és számunkra idegenebb. Ott már korábban elkezdődtek és jóval kiterjesztettebbek voltak azok a végzetes intézkedés sorozatok, melyet a zsidóságnak a gazdasági és kulturális életben betöltött szerepének a korlátozását szolgálták és melyek bevezetését a hazai kormányzat jó ideig el tudta odázni. A hanganyag 2015. novemberében a Maxim Gorki Színházban, élőben került felvételre, de ennek ellenére, vagy talán éppen kiváló a hangminőség.

Hungarian Noir - A Tribute to the Gloomy Sunday   CD

Seress (született Spitzer) Rezsőt gondolom és remélem nem lenne szükséges külön bemutatni a hazai zenerajongóknak, egy pár érdekesség róla azért gyorsan: tinédzserként abbahagyta a tanulmányait és egy vándorcirkuszhoz szökött, ahol viszont baleset érte, légtornászként leesett a magasból. A zuhanást csodával határos módon túlélte, viszont sokáig mankóval járt ezután. Egy Üllői úti kocsmában megismerkedik Bilicsi Tivadarral, aki rávette álljon be színésznek, A Városligeti Műszínkörben kilenc nélkülözéssel teli, nyomorúságos esztendő után saját számait rögtönözve kezd egyre népszerűbbé válni, dalainak melankolikus hangulata miatt különösen a népesség gazdaságilag szerényebb helyzetben lévő rétegei között. Egy jólelkű mecénás beajánlásával a Dohány utcai, akkoriban igen előkelő Kulacs Vendéglőben kap állást, amellyel anyagilag biztos háttér is együtt jár. A háborút származása miatt nehéz körülmények között vészeli át, de az ezt követő békeévekben a mellőzése talán még jobban elveszi kedvét az egyre modernebbé, de egyszersmind embertelenebbé, személytelenebbé váló világtól. 1968-ban azután, tulajdonképpen hosszú átvegetált évek után leveti magát lakása erkélyéről, de ezt is túléli, ezért megfojtja magát a kötéllel, ami a gipszét tartotta. Az egyetlen olyan igazi hazai dalsláger zeneszerzője volt, amelyet több mint száz nyelvre fordítottak le, ez ugye a jelen hanganyag tekintetében is releváns „Szomorú vasárnap” és melynek szövegét Jávor László írta. Ez a lemez egy tisztelgés a nagy sláger előtt, 12 féle módon tálalva azt. Van itt mindenféle változat, egy szinte eredeti 1934-s verzió és egy 1941-s Billie Holiday feldolgozás is. Nagyon érdemes ez a lemez a beszerzésre.

Origin Records  újdonságok -music from Seattle

Gwendolyn Dease - Beguiled      CD

Az albumot a marimba (mely egy afrikai eredetű ütő-dallamhangszer, a xilofon egyik fajtája, amelynek minden hanglapja alatt rezonátorcső van) hangjai uralják, aki nem hallott még ilyet, az egyszerűség okán képzelje el egy vibrafon és xilofon hangjainak házasítását. A belépő hangulat a „Hahó a tenger” című remek magyar gyermek film néhány vágóképe, Kovács Krisztián a fodrozódó tengernél. Aztán a többi nótában már belép a többi hangszer is, szép ütemekkel és igényes hangmérnöki munkával, a harmadikban 2:30 körül a bőgő hegedűként, nagyon magyarul lép be a képbe, aztán jön a többi szám és mi csodálkozunk, mind mennyire más és más. Számunkra, magyaroknak a 60-s 70-s évek hazai filmzenéiből sok hang ismerős, barát lehet, lehet Dease ismeri Tamássy Zdenko és a többiek munkásságát?

Persze valószínűleg véletlen az egybeesés, a Dease negyedik albuma mindenesetre a mai jazz szórakoztatóbb, változatos, könnyen emészthető, de ennek ellenére igényes vonalát erősíti, melyet bármikor bárkinek lehet ajánlani, aki egy kicsit is nyitott, hogy a hazai médiák tudatosan igencsak lefojtott, erősen kultúrérték cenzorált muzikális légkörén kívül mást is befogadjon.

John Moulder - Earthborn Tales of Soul and Spirit     CD

A nagy amerikai jazz tömegbe, mely itt most nem a középszerűséget, hanem a gerincet, a tartást adó tömegnek értendő, simul bele a remek gitáros John Moulder új lemeze, spirituálisan a nagy szellemi elődök (Coltrane, Ruby Bridges és Thomas Merton) által inspirálva vágnak bele a hanghullámok a levegőbe. Nem az a fajta muzsika ez, mely néhány hallgatás után rögtön a kedvencünké válik vagy éppen egyedisége miatt azonnal felfigyelnénk rá mikor meghalljuk, hanem sokkal inkább egy sok munkával, sok törődéssel és odafigyeléssel összerakott produkció, amelynek biztos helye van a zenei hanganyagok ilyen-olyan áruházaiban. Hétköznapokon jó érzés egy korrekt, nem hivalkodó, nem túl csicsás, nem feltűnő, de ugyanakkor jó alapanyagokból varrt zakót felhúzni, mint egy Haute Couture kollekció macsósan pávás darabjában végig lejteni. És valahogy így vagyunk ezzel a zenével is, ha néha jöhet is egy-egy extrém gasztronómiai fogás, de általában sokkal jobban esik feleségünk vagy édesanyánk hazai ízei.

Joonsam - A Door    CD

 Az előadó művészek származása általában erősen visszahat produkcióikra, gyakran leképezve anya nemzetük történelmi múltját, kulturális örökségét. A Dél-Koreai bőgős Joonsam által vezetett zenekar muzsikájában viszont, a 9-s felvételt leszámítva, nagyítóval sem találnánk visszautalást az egykor egységes, majd a nagyhatalmak kénye, kedve és érdekei szerint ketté szakított és mostanra már generációk óta egymás ellen hergelt és nevelt két Korea egykori kultúrájára, hangulatára. Sajnálatos, hogy a nagyhatalmi cselszövések és propaganda hatására testvérek, egykor, évszázadokon át egységes nemzetrészek ilyen szinten hidegüljenek el, essenek egymásnak, álljanak hadrendben egymás ellen. Szóval magam nem lepődtem meg, hogy Joonsam zenéje ilyen lett, egy ravaszul agymosott, szemellenzővel és az anyagi jólét délibábjával felnevelt Dél-koreai muzsikát valahogy ilyennek vártam és most nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem jó ez a zene. Igenis jó, sőt hallgatva, elvonatkoztatva nagyon jó, nem túl szakmaias, remek, megfogott képek, mindennapi víziók, érzések, pontos és szívvel is játszott ütemek. Amit viszont hiányolok, hol van ebből Korea? Nem a már széttépett, hanem a még egységes, 1945-ig fennállt nemzet, ahol egy dinasztia, a Csoszon uralkodott 1395-től egészen 1910-ig, a japán megszállásig és amelynek biztos van annyira érdekes és egyedi kulturális öröksége, hogy legalább nyomokban, több nótában, talán egész hangulati ráhatásként érdemes lenne fenntartani. A 9. szám, a népdal feldolgozás jól mutatja, hogy érdemes, nem kell félni a reakcióktól. A következő albumon jó lenne többet hallani belőle.

Juan García-Herreros - Snow Owl   CD

A borító képeit elnézve nem csoda ha némi értetlenség, esetleg rémület lenne felfedezhető tekintetünkben, spirituális szekták, letűnt korok, talán a druidák, kelták, etruszkok vagy gótok, vagy esetleg, a színek miatt, skótok ugorhatnak be, készülnek valamire talán ember vagy állat áldozatra, ezzel szemben a produkció a Snow Owl, azaz a Hóbagoly nevet kapta. Még nagyobb meglepetés maga a zene, mely véleményem szerint sehogy sincs összhangban azzal, amit várnánk a borító és a név alapján. Van ugyanis egy nagyon változatosra felépített zenei repertoár, sokféle stílus keverve, énekes, könnyedebb számok, lágy dallamokkal, világzenei hangzású, némelykor jól eltalált afro-cuban-latin ütemekkel, de jazz és musical hangok is, szétszórva a lemezen. Külön-külön nem lennének rosszak, de így egyben számomra nehezen értelmezhető, mint amikor egy amúgy remek adottságú nappaliba márkás és amúgy tetszetős bútorok és berendezési tárgyak lennének beömlesztve, de rosszul egymásmellé helyezve. Nekem nem áll össze a produkció, de lehet nekem van rossz ízlésem és ez a nappali úgy jó ahogy Juan-García-Herreros berendezte, persze ez még nem magyarázat arra, hogy egy kolumbiai származású művész miért a Hóbagoly nevet választja.

Iron Bridge Band – Against the Grain   CD

Az igazi Vashíd vagyis Iron Bridge Angliában, egy turisták által aránylag ritkán látogatott grófságban fekszik és íveli át 1781 óta a Severn folyót. A teljes egészében öntöttvasból készült szerkezet az első ilyen volt a világon és már csak azért is érdemes felkeresni, ha arra járunk, mert közelében fekszik a Coalport porcelánmúzeum, a Darby-vasgyármúzeum, egy csempemúzeum és egy 19. századi rekonstruált ipar negyed, igazi időutazás, melyet támogat az angol vidék kortalan álmos hangulata. Ez a Vashíd viszont egy amerikai rock banda, mely leginkább az 1970-s végének, 80-as évek elejének menő amerikai rock csapatainak dalait idézi meg, hangulatban és hangzásban, mondani valóban viszont még mélyebbre nyúlik vissza időben, valahová a Tom Sawyer, Huckleberry Finn korabeli éra környékére. Egészen érdekes és magával ragadó hangulatú zene, eleinte kissé vadnak tűnik, de ahogy futnak a percek és mennek a számok egyre jobban megbarátkozunk vele. Mint amikor a behívott, koszos térdű, kissé szakadt gúnyájú szomszéd srácról, egy vidám közös foci után kiderül, hogy csavargós külseje ellenére jól nevelt és egyenes jellemű gyerkőc. A zenében keveredik blues és country is rendesen és a hallottak alapján sokkal fiatalabb arcokra számítanánk, mint akik visszanéznek ránk az együttes fotóiról. Hát jó sokat megőriztek fiatalos szakmai lendületből és elhivatottságból és mivel szinte végig koncertezik az egész szezont, élőben még jobbak lehetnek.

Joel Miller with Sienna Dahlen – Dream Cassette   CD

Vannak albumok, melyek már a borítót kézbe véve is szimpatikusak, ennek oka lehet az egyéniségünkre ható képek, kalligráfia, az arról ránk néző művész nekünk „bejövő” pillantása vagy számunkra tetszetős ruhája. Bevallom ezzel az albummal én pont így jártam, nem tudom miért, de rögtön szimpatikus volt és persze próbáltam elvonatkoztatni, mert ugye itt a zenét kellene valahogyan leírni, valamilyen szinten minősíteni. A muzsika az Észak-amerikai folk zene alapjaival kevert egyedi popszerűség, leginkább emocionálisan magas tartalmú dalokkal, nagyon szépen kidolgozott és ügyesen, rafináltan felépített, néha jazz-es hangszeres játékkal. Van néhány rockosabb, lendületesebb nóta is, melyeket szívesen látnánk a hazai rádiók lejátszási listáiban (persze sajnos nem fogunk) és az egész annyira közérthető, hogy a legmegdöbbentőbb, hogy ennek ellenére egyáltalán nem mozdul el kommerszség irányába, olyan könnyedén egyensúlyozik ezen a vékony mezsgyén, mintha a világ leg magától értetődő dolga lenne, pedig nagyon ritkán sikerül ez még elismert művészeknek is. Sienna Dahlen hangja gyönyörű, izgalmas és ha a szövegkönyvek egy kissé jobban kigondoltak lennének, ennél azért emeltebb szintű mondanivalóval, akkor biztosan csillagos ötöst kapott volna a produkció.

Cheryl Fisher - Quietly There   CD

Valódi, színvonalas klubzene a kanadai énekesnő, Cheryl Fisher hatodik albuma. A nyitó, címadó felvétel, lassan, de ütemesen lüktető ritmusa behatol, bekúszik agyunk érzelmi töltéseket továbbító szegletébe és innen, erről az állapotról nem is nagyon tudunk elmozdulni, amíg szól a muzsika. A nóták a nagy amerikai klasszikusok (vagy, ahogy ők hívják a Great American Songbook) közül kerültek leválogatásra, az egyetlen fekete pont ezért járhatna, mármint, hogy nem saját szerzemények, de a sok piros pont biztosan pozitívra ellensúlyozza a megítélést. Kiemelkedő a hangminőség és az olyan tapasztalt és méltán jegyzett közreműködő zenészek, mint a fafúvós Eric Allison, a zongorista John Toomey, a gitáros John Stowell vagy a dob és basszus szekció felelősei, Jeff Johnson és John Bishop, a garanciák arra, hogy igényes zenét hallhatunk. A borító belső oldalán a dalok keletkezésének a körülményei, azok története olvasható.

WÖR - Back to the 1780’s    CD

Az érdekes WÖR zenekar nevet meghallva elsőre mondjuk az Egyesült Svéd Rénszarvastenyésztők Szövetségére vagy az Osztrák Kulturális Egyletre gondolhatnánk, de ők egy flamand kvintet. Zenéjük a 18. századi, Antwerpen, Brüsszel, Gent és Diest régiók muzsikáját idézi és ennek ellenére egy cseppet sem hat régiesnek, energiával teli, őszinte és egyáltalán nem idegen, nekünk sem, a magyar zenéhez szokott fülünknek. Minden egyes hangot a korabeli muzsikák fennmaradt kottáiból válogattak ehhez az albumhoz, melynek címe a II. József osztrák főherceg, német-római császár ellen az Osztrák-Németalföldön kezdődött felkelésekre és végül az ezek hatására 1790-ben rövid ideig létezett Belga Egyesült Államokra utalhat, ezt erősítik meg a dalok címei, mint a kokárda, az imperiál (császári) vagy a menetelés. Katonai, toborzó, nemzeti érzelmet erősítő direkt muzsikáról ennek ellenére nem beszélhetünk, sokkal inkább egy a harcoló csapatok mellett vonuló, a harcban fáradtak regenerálódását, ellátását szolgáló kisegítő erők, mondjuk a hadtáp sátrak, a harctéri kocsmák vagy a markotányosok körül kialakult hangulatot hozza ez a zene. Érdekes lenne ezt a különleges hangulatot árasztó zenét korabeli hangszereken megszólaltatva hallani, korabeli hangszereléssel.

Tavaly jelent meg a lemez, a WÖR Belgiumban és Németországban tett turnén mutatta be az albumot.

Steve Lacy - Avignon and After     1. - 2.   CDs

Hol volt még a mobiltelefon és a globális keretekben és érdekek mentén működő digitális média? Az autók fémből készültek és nekünk kellett gondolkoznunk, ha le szerettünk volna parkolni velük valahova. Franciaországban franciák laktak, éltek és dolgoztak és az élet ment a maga, mai szemmel felfoghatatlanul őszinte útján. A pályája csúcsán lévő Delon, Belmondo és Trintignant, a francia új hullám még mindig nagyon erős leszálló ága adja az időbeli keretet.

Steve Lacy aki korának egyik legjelentősebb szoprán szaxofonosa volt, meglehetősen hosszú és érdekes zenei életpályával büszkélkedhetett. Az 50-es években dixiland zenekarokban játszott, majd érdeklődése az experimentális jazz és kisebb részben a jazz improvizációs zene irányába vitte. zenei világára Thelonious Monk gyakorolta a legnagyobb hatást. Szinte valamennyi lemezén felbukkan valamilyen Monk hatását idéző zenei részlet.

Lacy ezidáig kiadatlan szólóit gyűjti egybe ez sorozat, melynek ez a második tagja. A sorozat válogatását végző zenetudós Martin Davidson az EMANEM lemezkiadó tulajdonosa úgy gondolta, hogy érdekesebb és művészetileg hatásosabb, amikor hangulatilag, mondanivalóban összefüggő zenéket gyűjtenek így egybe, mintha komplett koncertek hanganyagát jelentetik meg. Biztosan vannak érvek és ellenérvek mindkét változat ellen és mellette is, így én meg sem próbálok igazságot tenni ebben a kérdésben. Egy időutazós improvizációs jazz korong, ha valaki szerette a 70-s éveket, ezt is fogja.

Robert Dick and Ursel Schlicht – The Galilean Moons  CD

Galileo Galilei fedezte fel a Jupiter négy legnagyobb szabadszemmel (egyszerűbb távcsővel) is látható holdját az Io-t, az Európé-t, a Ganümédész-t és a Kallisztót. Az album két művészét ezek az égitestek és a világűr egyéb összetevői inspirálták, hogy hangszereikkel, a fuvolával és a zongorával, hangokba képezzék le az égi látványvilágot és az általuk elképzelt hangulatot. A zene érdekes kísérletnek fogandó fel, nem szabad földi füllel hallgatni, mert úgy bizarrnak és idegennek hat. De képzeljük csak el, hogy egy űrhajón siklunk, amelyik lassan leszálló pályára áll az egyik hold közelében. Nos akkor vélhetőleg mi is hasonló érzésekkel lennénk tele, mint ez a muzsika. A Dick által megszólaltatott különböző fuvolák nagyon exkluzív hangokat is képesek tolmácsolni, melyek remekül illeszkednek az amúgy is idegen zenei térbe. Az album gerincét és a címet is adó holdutazásokon kívül további szerzemények is hallhatók, melyek nem ütnek el, nem állnak távol az alap produkcióktól. Egyedül a 8., „Dark Matter” című szám, mely éneket vagy inkább beszédet is tartalmaz, lóg ki kissé a sorból. Figyelem: gyenge képzelőerejű, fantáziával kevéssé megáldott hallgatókban a korong hallgatása idegességet és feszültséget okozhat.

    lemez újdonság

Sergio Lara - The Incredible Latin Guitar of... hybrid SACD

A Hybrid SACD-k tulajdonságairól és általános előnyeiről már korábban írtunk, a lényeg, hogy mind normál és mind SACD-ként is lejátszhatók és kimagasló minőségűek, persze emiatt nem is olcsók, nos a texasi, de Mexico City-ben született gitáros Sergio Lara latin gitár zenéjét rögzített ezen hanghordozó is ilyen.

Lara 9 éves, mikor gitározni kezd, de később minden hasonló pengetős hangszernek, így a bendzsónak és a mandolinnak is mesterévé válik. Később Texasban, San Antionio-ban telepedik le, ez pedig ugye régen Mexikó volt, így valamelyest visszatért saját gyökereihez. A konkrét lemez 13 gitárkompozíciót tartalmaz, melyet mind maga szerzett és melyek teljesen közérthetőek, semmi felesleges szakmaiasság, a pontosság és mesteri kimértség ellenére is könnyed dallamok, talán egy kicsit túlságosan is a popularizmus felé elmozdítva, de nagyon nehéz megtalálni ebben az arany középutat, így ezért sem egy fekete pont jár, talán egy aláhúzás az érdemjegyen. De hát ki vagyok én, hogy akárkit is osztályozzak, inkább meg sem próbálom. Annyi azonban biztos, hogy a lemez, az azon felcsendülő hangok csak egy bizonyos hangerő felett bontják ki szárnyaikat, úgy nyílnak meg, addig egy kissé átlagos hatást keltenek, mint a szupermodell csaj a középkorú takarítónő ruhájában, smink nélkül, kendővel a fején.

The Dynamic les DeMerle Band - Comin’ Home Baby     CD

Rendhagyó módon a híres óceánjárón, a Celebrity Eclipse-n rögzítették ezt a korongot, ami egyfelől dicséretes, másfelől viszont mondjuk magam sokkal jobban kedvelem a vitorlásokat, de azokon meg nem nagyon lehet zenélni. Az alkalom és a hallgatóság keretei határolják be a zenét, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez színvonalas produkció, hiszen nem szerződtetnek egy tíz-tizenöt napos útra olyan bandát, amelyik csak kornyikál, hiszen így is sok embernek émelyeg a tengeren a gyomra, másrészt viszont olyat sem, amelyik túlságosan eredeti, egyedi, forradalmi zenei irányzatokat próbálna megvalósítani. Egy ilyen hajón, estefelé, a kapitány partiján kérem szépen kellően decens, kimért, elegáns és olyasféle zenét kell játszani, ami minden utasnak bejön valamennyire. És talán ez a kulcsszó itt, mindenkinek bejön valamennyire, de azt nem elvárható, hogy bárkinek is annyira bejönne, olyan élményt nyújtson, melyre örök életében emlékezni fog.

A szakmai díjak sem ez után fognak a zenekar vezető, mellesleg kiváló dobos Les DeMerle ölébe hullani és nem jár majd címlap a zenei magazinoknál. Jöhet viszont az újabb szerződés és stabil anyagi háttér, megbecsültség, a kikapcsolódó párok, családok őszinte gratulációja és egy olyan környezet, mely ezekkel a hajókkal jár. Innen nincs semmi gond a világban, a szegényebbek nem tudnak felszállni, a személyzet úgysem mer őszinte lenni, a kikötési pontoknál szűkre szabott, turista-patyonkim mozgástér pedig kellően inger-, undor és szemfelnyitás mentes. Higgyék el ez egy olyan állapot, ami édes, elringató álomvilág ködbe burkolja elménk és a fülünk is és így már nagyon remek ez a zene.

Ark Ovrutski Quintet - Intersection     CD

Ritkán vezetnek bőgősök zenekarokat, ennek az oka, hogy a hangszer vélhetőleg inkább olyan személyiséget vonz be, talál meg magának, akik nem vezéregyéniségek, hanem inkább amolyan szorgalmas munkás zenészemberek.

Jelen esetben ez az általánosságban igaz tézis cáfolatot nyer, ugyanis Ark Ovrutski, ennek az együttesnek a névadó vezetője bőgős. Karrierjét Kiev-ben kezdte, majd Moszkvában folytatta, ebből pedig könnyen kitalálható származása is. Aztán 2005-ben New York-ba települ és két zenei csúcsiskola, a Rutgers University New Jersey-ben, majd már a doktorátusi cím megszerzése okán az Illinois Egyetem következett. Közben sokat zenélt együtt nagyszerű zenészekkel és végül úgy gondolta saját zenekart szervez.

A próbálkozás sikeres volt, első albumukkal, a 2011-s „Sounds of Brasil-al mindjárt elnyerték a szakma és a közönség elismerését. Ez a harmadik lemezük a sorban és rajta a klasszikus jazz fősodrásának több ismert műve, illetve saját szerzemények is hallhatók. Nagyon magas színvonal, minden olyan együttállás, ami a jazz rajongókat elragadtathatja, viszont azáltal, hogy eléggé szakmaias és nem kacsingat más stílusok felé, a külsős, ezt a műfajt nem kedvelők soraiból nem fog tömegeket elcsábítani.

Daria - Strawberry Fields Forever      CD

Ha megadom a lemez alcímét is, ami „Songs by the Beatles” akkor azonnal értődővé válik mit is hallunk. Az persze nem, hogy hogyan. Lehet szentségtörésnek tűnik, de nem rajongok különösebben a Beatles-ért. Azt persze nem vitatom, hogy remek zenészek voltak és munkásságuk szinte egyedülállóan jelentős hatást gyakorolt a mai populáris fősodor zenéjére. Azonban az a magánvéleményem, hogy a körülöttük gyakorolt felhajtások és a médián keresztül történő tömegmanipuláció, révén a menedzsment ráhatása, na meg az átlag alatti intelligencia szintű személyeknek is érthető dalszövegek jutatta őket olyan előnyös helyzetbe a vetélytársakkal szemben, amivel élni tudtak és amivel talán a ténylegesen megérdemeltnél jobban értékelték őket. Hasonló volt a punk-ban a Sex Pistols története is. Persze a mai "gyorstalpalással" megcsinált" sztároknál mindkettő kategóriákkal jobb volt.

Na de vissza erre az albumra. Az eredeti nótákra csak a szövegek alapján lehet ráismerni, amúgy hangszerelésben, hangzásban és hangulatban teljesen önálló produkcióknak foghatók fel, így fanatikus Beatles rajongók lehet méltatlankodva dobják majd félre a lemezt. Daria képzett jazz-es hangja sem utal vissza senkire a bandából, a végére odacsempészve egy saját nóta is, nem rossz ez így, nekem jobban is bejön, mind az eredetiek, lehet a jazz titokzatosságával megspékelve át tud ugrani azon a belső gátamon, melyen a túlságosan könnyed hatásvadász hangulatú, olyan mindenkinek tetszőre vett, alapművek fennakadnak.

Jefferson Grizzard - Daydream of Hope        CD

A borító, melyen egy sovány jegesmedve vánszorog egy jégtáblán, alapján valami elvakult, fanatikus állat- természetvédő aktivista mozgalmi zenét várnánk, ezért meglepő a Grizzard által vezetett csapat rockos hangzása, melyben rock and roll alapok is vannak és amelyik elég lendületes. A szövegkönyvek sem Billy Bragg kissé álomvilágszerű idealista felfogását idézik, hanem egy meglehetősen átlagos, kissé álmos, a realizmusból az ésszerűségi határok megtartásával kitörni vágyó amerikai világot, mint mondjuk a Bon Jovi vagy a Gun’s korai albumai. És a zene is leginkább ilyen, aki azokat szerette ezt is fogja, itt megállt az idő akkor, a szó jó és rossz értelmében egyaránt és mivel magam alapvetően egy hagyomány szerető és a haladás jelen útját a legtöbb tekintetben zsákutcának gondoló személy vagyok, ezt inkább pozitívnak tartom. Érdekes viszont, hogy a tengerentúli kritikusok Grizzard-t az igazán nagy szövegíró-szókovácsok (költők) Dylan, Waits, Cohen, méltó utódjának tartják, mellyel azért nem tudok maradéktalanul egyetérteni, persze, lehet, ők sokkal jobban tudják, mivel én nem született amerikai lévén sok szófordulatot, képet, utalásokat, átértéseket nyilván nem úgy fogok fel, nem látok meg úgy, mint akik ott születtek. Az album egyébként elég rövid, alig több mint félórás.

Guido Santoni/Danilo Gallo /U.T. Gandhi Trió lemezei

A triót 2009-ben alapította a zongorista Guido Santoni, aki aféle zenei csodagyerekként 8 éves korában saját önszántából kezdett el muzsikálni, majd a Pesaro-i G. Rossini Zeneakadémia privát tanulójaként mélyítette tudását. Ezt követően figyelme a klasszikus zongora darabokról a 70-es évek elektronikus jazz vonala felé kezdett el összpontosulni. Ne feledjük ebben a ligában olyanok játszottak akkoriban, mint Miles Davis vagy a Weather Report. Ebben a trióban a nagy zenei elődök öröksége él tovább, persze a kor igényeihez igazodó változtatásokkal és kiegészülve a muzsikusok személyes mondanivalóival.

Inside a Dream    CD   (2010)

A csapat bemutatkozó lemeze igen kedvező fogadtatást kapott 2010-ben mikor megjelent és ez nem volt véletlen. Nagyon szép, könnyednek ható, de mégis pontos hangszeres játék, mind a zongora, mint a két további tag, a bőgős Danilo Gallo, illetve a dobos U.T. Gandhi részéről. Mivel ez azért elsősorban a határokat megtartó, klasszikus mai jazz, egy bizonyos szintű tartalmat, mintegy súlyosságot érezni lehet, akár egy komoly napszemüveg, mondjuk egy Persol kézbevétele, a kínai tucat gagyikhoz képest döbbenetes súly, anyagminőség és tartósság, itt senki se várjon lazulós, hányaveti hangokat, de akinek fontos és értékelni tudja a minőséget, nem jár vele rosszul.

Fit To Fly   CD   (2015)

A csapat tavalyi albuma némileg melankolikusabb, elvágyósabb lett. Mint egy kemény alkohol befolyásoltsággal jócskán a józan ész diktálta határ feletti éjszakát-hajnalt követő amolyan visszatérő hangulat. Nem érezzük, hogy bármit is csinálni szeretnénk, de azért már a fájdalmas fejfájós, gyomorkavarodós, sem fekve, sem ülve nem jó állapot után egész jól elvagyunk a kanapén. A durva hangszint, hangulat váltások nem esnének jól, de ez a muzsika így szólva, most egy kicsit gyógyír a testnek, léleknek. Előnye egyben viszont a hátránya is, egy kicsit egyoldalúnak hat, nagyon hasonlóak a számok, a színvonalas és mesteri hangszerjáték ellenére is.

Tommy Z - Blizzard of Blues     CD

Egy nagyon picit a fiatal Eperjes Károlyra hasonlít Tommy Z, aki az új CD-jének borítóján szereplő felirat szerint nagyon sokat köszönhet szüleinek és ez így van rendjén, sosem fogjuk tudni meghálálni nekik amit tőlük kaptunk. Az együttes zenéje ritmusos, rockos blues, alkalmanként táncra csábító ütemekkel, viszont erősen a dalszerző/gitáros/énekes Tommy Z vezéregyéniségét közvetítve, mintha parancsba lenne adva, hogy nem szabad a főnöki szintre kijátszania magát senkinek. Apropó parancs, egy vietnámi veterán fiaként felnőve Tommy az iraki, afganisztáni és egyéb beavatkozások alkalmával a kint állomásozó csapatoknak próbálta elvinni zenéjével az otthoni koncertek hangulatát. Nos, a többiek itt tényleg csak másodhegedűsök vagy udvariasabban közreműködők, a banda csapatszerű öröm együtt zenélését hangulatilag nem érezni és ezt erősíti, hogy a borítón sem tűnik fel senki, Tommy Z-n kívül, még egy piciny kép erejéig sem, ami azért nem általános ebben a műfajban.

The Riffriders - Hit the Road     CD

A fenti Tommy Z albummal ellentétben itt azt érezzük, hogy az együttesben mint csapat játszanak együtt az egyenrangú partnerek. Mindenki egyformán kiveszi a részét a munkából, a hangokból és a hangulatból is. A borítón is a zenekar egészének szellemképe, az „All Songs Written and Performed by The Riffriders” pedig magáért beszél.

A zene soul-s, rockabilly-s, rockos blues és igazán kellemes és ami érdekes, nemcsak énekelnek a hatvanas évekről, mint például a My’65-s című nótában, hanem gyakorlatilag azon is zenélnek. Ha megnézzük a felsorolt hangszereket a legfiatalabb egy 1973-s Fender P-Bass, a többi hangszer és a hangcuccok egy része, például az erősítők is a 60-s évekből valók. És milyen jól, milyen őszintén szólnak. Mivel ez a debütáló albumuk, sok sikert kívánok nekik!

Dennis Jones - Both Side of the Track    CD

Az Angyalok Városában él és muzsikál Dennis Jones a gitáros/énekes/zeneszerző, akinek ez az aktuális, alig kéthete megjelent, már az ötödik albuma. Erőteljes, férfias, de kissé nyers blues ez, megspékelve rock-kal és soul-al, pont olyan, amit Jones külseje alapján várnánk. A magas, jó felépítésű énekes biztos kapós rabszolga lett volna annak idején, aztán meg később vezéregyéniség a felszabadításért küzdők csapatában. Zeneileg ezek a saját dalok nagyon őszinték, nagyon direktek, nekem ez így egyszerre három-négy nóta után már sok, annak ellenére, is, hogy nem gondolom, hogy nem lenne rossz út ez. Talán egy kissé több rafinéria, egy csipetnyi árnyaltság több rést vágna, könnyebben átjutna a hallgatósági gátakon, mint ez a direkt nekirontás. Mint amikor valaki nyers erővel akar elérni olyasvalamit, ami egy kis józan ésszel, egy kis gondolkodással könnyen véghezvihetne. Persze az érme másik oldala vagy a lemez mindkét oldala, az, hogy Jones önmagát adva ilyen lehet és kész. Nem akar mást mutatni, nem akarja megjátszani magát zeneileg és ezt a mai világban viszont értékelni kell, nagyon is.

The Dave Muskett - Acoustic Blues Band    CD

Az előző Dennis Jones korong szinte tökéletesen ellentét párja ez az album. És a kettő remek példája annak milyen sokféle is lehet egy blues lemez. Pedig elvileg az alapokat és a közreműködő hangszerparkot tekintve nem is lehetne nagy különbség, de ez itt éppen egy akusztikus, élő, nyugodt, visszalassított Piedmont finger-style alapú, nyomokban ragtime-ot idéző lemez. Dave Muskett aki több nemzetközi blues versenyen vagy talán jobb szóval inkább megmérettetésen is igen jól szerepelt, a lelke és motorja ennek a csapatnak, amely Indianapolis Slippery Noodle Inn nevű, amúgy a város legrégebbi, 1850-ben megnyílt fogadójában tavaly novemberének egy csütörtökén játszotta fel ezt a korongot és jó lehetett jelen lenni. Pár pohár sör, egy szolid könnyű vacsora, mondjuk egy helyi speciálitás, a disznóból készült tenderloin szendvics, kukorica salátával és már volt is, illetve lett volna egy remek esténk, na, majd legközelebb, talán jókor leszünk jó helyen.

Jason Vivone & Billy Bats – The Avenue    CD

Jason Vivone az olasz gyökerekkel rendelkező énekes/komponista és bandája legújabb, harmadik lemezét hallgatva úgy érezzük, mintha egy kis időre megállt volna az idő. Valamikor a 70-s években, valahol az USA egy nagyvárosának olasz negyedében, legyen mondjuk a hely New York, Manhattan, Little Italy. Az utolsó évek, mielőtt az olaszok szinte végleg mind társadalmilag, mind szokásaikban beépülnek a több városlakó közé. Mára szinte észrevehetetlenné váltak, néhány olasz kirakat üzlet, ha olasz szót hallasz arrafelé, jó eséllyel egy turista lesz. Az okokat most ne keressük, de valahol számomra mindig szomorú, ha eltűnik egy mikro kultúra és lehet Vivone-nak is az.

Az elmúlt év novemberében megjelent lemez mindenesetre elég melankolikus, nem az olaszok töretlen életoptimizmusát hozza, érzésben inkább egy korábban virágzó környék, ahol az enyészet kezd úrrá lenni és kell valami, ami megtartja ott az embereket, valami, ami elmeséli mi is arrafelé a helyzet, de magában hordozza az újra feltámadás lehetőségét is. Ahogy Detroit város jelmondata szól: Bízunk a jobb sorsban, hamvaiból fel fog emelkedni.

Amúgy igazi jóféle, közérthető amerikai zene, blues-s, rockos alapokkal, a „My Heart is in the Right Place” talán még kicsit slágergyanús is. A borító igen jól passzol a hangulathoz.

Leo Records   lemez

Conversations About Thomas Chapin     CD

A fiatalon, karrierje és szakmai munkássága zenitjén 41 évesen leukémiában eltávozott szaxofonos-multihangszeres Thomas Chapin emléke ragadtatta erre a produkcióra a művészeket, akik pontosabban Stefano Leonardi (fuvola), Stefano Pastor (hegedű), Fridolin Blumer (bőgő) és Heinz Geisser (pergődob). Chapin fiatal kora ellenére szakmailag igen elismert volt, főleg azon idősebb, tapasztalt muzsikusok között, akik rögtön megérzik, ha valaki extra tehetség, de persze nem azt a fajta zenét játszotta, amit itthon a rádiók akárcsak egy percre is műsorra tűznének. És valljuk be, ez a 2014-ben mgjelent lemez se a könnyedségével, a közérthetőségével, a simulékonyságával szeretne hengerelni, sokkal inkább egy amolyan zenei világok harca, de nem fizikális hanem inkább szellemi értelemben, az alkotók szándéka feltételezhetően az is volt, hogy túl azon, hogy Chapin szakmai örökségének emléket állítsanak, a korai halála miatti fájdalmat is bele szerették volna szőni a hangokba. Akiknek készült és akiknek szól, beleértve az égi koncerttermekben zenélő Chapin-t is, nagyra fogják értékelni

Benny Turner - When She’s Gone     CD

Freddie King a blues egy igazán jelentős, ikonikus előadója volt, aki, tekintve, hogy sajnos fiatalon, mindössze 42 évesen eltávozott, még sokkal többre lett volna hivatott, de így is simán bekerült a blues halhatatlanjai közé, itt pedig most az öccséről beszélünk. Benny és Freddie az édesanyjuktól Ella Mae (King) Turner-től tanultak zenét és érdekes, hogy a két testvér eléggé eltérő zenei utat választott, míg Freddie egy őserőből, zsigerekből eredő szupertehetség alapú gitárzenét játszott, addig Benny, testvére eltávozása után, egy kifinomultabb, megfontoltabb, entellektüel blues-t játszik, több más stílussal megspékelve. Ugyancsak eltérés, hogy Benny fő hangszere a basszusgitár, bár azért földi halandóknak gitár kezelésben sem lenne tanácsos kihívni egy hang párbajra. Na, visszakanyarodva a muzsikára, van itt kérem Gospel, Soul, Funky, néha slágeres dallamok, de minden mesterien lecsiszolt, szépen, igényesen kidolgozott és önkéntelenül is adódik a kérdés, miért nem hallhatjuk ezeket a nótákat a nemzetközi slágerlistákon? Pedig higgyék el, bőven ott lenne a helyük, amennyire nem tolakodó ez a fajta zene, legalább annyira erős ez az album. Mint egy profi középsúlyú bokszoló egy fogadáson, öltönyben, vékonykának, szinte véznának tűnik egy testépítő vagy egy kézilabdás mellett, de ha bunyóra kerülne sor, nem lenne kétséges a kimenetel.

Blue Largo – Sing Your Own Song    CD

A formációt az énekesnő Alicia Aragon és a gitáros Eric Lieberman hozta létre még 1999-ben és 2006-ig folyamatosan működött, két meglehetősen sikeres albumot is megjelentetve. Aztán a sors közbeszólt, Eric-nél egy ritka betegséget diagnosztizáltak, melynek fokális disztónia a neve és amely a jobb kezének a koordinációs mozgását zavarta össze, ezáltal lehetetlenné téve, hogy gitárjához nyúljon, már persze zenészi szinten. Szerencsére tavaly Eric szervezetének sikerült úrrá lennie a betegségen és újra zenélni kezdhetett, felélesztve a Blue Largo-t is. A zenekar mindig is 40-50-es évek béli blues-t játszott, annak is inkább a klubokba való, hangulat alapozó, kellemes háttérzenét szolgáltató változatát.

Új lemezükön hét saját szerzemény hallható, melyek mondanivalóban nem meglepő módon az élet azon témáit, kihívások, kétségbeesés, remény és a megújulás érinti, melyek egy Eric-t ért betegséggel automatikusan együtt járnak. Jóféle ritmusok, meghitt hangulat és változatos zenei kép, melyet a sok kiváló társmuzsikus közreműködőnek is köszönhetünk. Ha valahová kimozdul az ember szombat este a barátaival vagy kedvesével, hát ilyen muzsikát szeretne hallani, akár táncolna az ember, akár csak baráti csevejről van szó.

Chris Yakopcic – The Next Place I Leave     CD

Érdekes, hogy Chris Yakopcic mennyire törekszik a zenei gyökerek és hagyományok fenntartására, játéka is a múlt század elejének delta és Piemont blues zenészeit idézi, akusztikus gitárja és amatőrös-szomszédsrácos hangja tovább erősíti ezt a hangulatot, ugyanakkor egy szót se említ honnan is származik a családja. Mivel engem ilyenkor mindig furdal a kíváncsiság, megpróbáltam utána nézni és érzéseim nem csaltak a név valóban Horvátországból, azon belül is a belső területekről származik, persze ott még J-vel. És kedves Chris az hót tutti, hogy az általad megadott kiejtés a (Ya-Cop-Sick) helyesen nagyjából (Ya-Cop-Chich), már ha angolul akarnánk megadni. Na, ezt zárjuk is le, nézzük magát a zenét. Ez a lemez a saját kiadású korongok között az első helyet csípte meg egy jelentős zenei seregszemlén és ezen nem is lehet vitatkozni, saját produkcióként tényleg igényes munka. Ami nekem negatívnak hat az a folyamatosan egy hangulaton tartott hangszeres játék és énekhang. A dalok eltérő történeteket mesélnek, eltérő ütem, hangszín, hangulatfestés kell, hogy ezek igazán megjelenjenek, de itt csak a játék alapján szinte lehetetlen megmondani miről is hallunk. A stílus igazán nagy elődei pont abban voltak mesterek, hogy amikor sírt a nóta, sírtak a hangszerek, sírtunk mi is, amikor meg valami vidámabbról szólt, akkor meg velünk nevettünk. Ez így összességében egy eminens tanuló által írt olyan házi feladat fogalmazáshoz hasonlít, amire a tanár, mivel nem lehet belekötni, könnyen ad egy ötöst és a rosszcsont másik tanuló, nyelvtanilag kevésbé összerakott művére pedig csak egy négyest, de az utóbbi csal könnyeket a szemébe. A nagy tökéletességre törekvésben valahol elveszett a lélek, reméljük legközelebb az is előkerül "hamvaiból fel fog emelkedni”.

Walkin’ Cane Mark - Tryin’to Make You Understand      CD

Egy kaktusz alatt, az arizonai sivatagban született Walkin’ Cane Mark, aki maga az „Arizonai Ördögfióka”. Már többször írtam azokról a férfiakról, akik a blues igazi, ősi gyökereinél fakadó patakokból merítenek és tényleg szívből éneklik, zenélik ezt a műfajt, nos Mark is egy ilyen fazon, érdes hanggal, nem a végletekig finomított, hanem a belsőből előtörően azonnal feljátszott néha bizony nyers ütemekkel. Harmonikázni a nagy Chicago-i öreg, Snooky Pryor tanította, másik mestere Junior Wells volt, művésznevét pedig egy sérülés utáni lábadozással járó sétapálcázás kapcsán ragasztotta rá a nagy Willie Dixon.

Ez a lemez egyébként egy remastered verzió, az eredeti 2010 tájékán született, javarészt saját szerzeményekből és ezáltal a saját életéből merítve témákat, például az „Ellada, Ellada” című Mark gyönyörű, egzotikus, orosz származású feleségéről mesél. Az album egyetlen hátrányaként a kicsit túlságosan az USA-ra szabott hangulatot róhatja fel, akinek kedve van hozzá.

Kimmo Pohjonen - Sensitive Skin      CD

Lehetséges, hogy balkezes lenne Kimmo Pohjonen, a tangó, vagy, ahogy nemzetközi szintéren ismerik a zongora harmónika Michael Flatley-e, hiszen új albuma, a sorban a tizedik Sensitive Skin éppen fordítva nyílik, mint amit megszoktunk, az viszont biztos hogy semmi esetre sem kétbalkezes. 1999 óta ez már a tizedik lemeze és az idő előre haladásával egyre jobban sikerül neki az, hogy a harmonikás produkciókat nem csak zenei, hanem erős vizuális élményt is nyújtó látvány elemekkel gazdagon, színházszerűen tálalt és eljátszott képekkel adja át a közönségének. A közreműködő zenészek (például a neves Kronos kvartett) mindig népes csapatot alkotnak és a komplex hanghatás, illetve a kissé hatásvadászat felé elmenő, de még bőven a jó ízlés határán belül járó színpadképek és járulékos effektek, például fénytechnikák, élőben biztosan mindenkit megfognak, mindenki figyelmét lekötik. Maga a zene az aktuális hanghordozón elég monumentális, erős hangokkal és kemény ütemekkel operál, érzésre a korai Nitzer Ebb, egy pályafutás középi Iron Maiden, egy párizsi harmonikás clochard és egy finn népzenész unokájaként lehetne leírni. Egyedi, izgalmas, felpörgető zene ez, de ugyanakkor biztos vannak olyan élet periódusok, amikor valaki számára idegesítőnek ható egyveleg ez.

Monastic Choir of St. Peter's Abbey, Solesmes - Vespers and Compline      CD

A Paraclete Press kiadó keresztény könyvek valamint CD és oktató jelleggel video formátumú zene kiadására alakult 1983-ban. A kiadó ökumenikus, a katolikus kiadványok mellett evangélikus, protestáns és ortodox  kiadványaik is vannak.

A vecsernye általános értelemben a keresztények, különösen római katolikusok ájtatoskodása, melyet templomban, vagy más nyilvános imahelyen délután, vagy az esti órákban szoktak tartani és amelyre jellegzetes hangú harang kongása hívja a hívőket. Tulajdonképpen zsoltárokból, énekekből, és imádságokból álló zsolosma. A CD-n a Solesmes-i Szent Péter Apátság szerzeteseinek közösségben mondott esti zsoltárimádságát. Az 1833 évben alapított bencés Apátság a gregorián ének világszerte elismert otthona. A lemezen megszólaló énekek méltók ahhoz a hírnévhez, amit a szerzetesek kórusa szerzett az elmúlt évtizedekben. A 2013 májusában készült lemezen 19 gyönyörű szám hallható.

The Gloriae Dei Cantores Schola - The Chants of Angels     SACD

A The Gloriae Dei Cantores Schola a gregorián ének egyik leghívatottabb kórusa a tengerentúlon. Az együttes a gregorián éneknek tanulmányozását, tanítását, művelését és közkinccsé tételét tűzte ki céljául. Legfontosabb feladatuknak azonban a gregorián éneknek a saját helyén, azaz a liturgiában való megszólaltatását tartják. Naponta hallhatók a Massachusetts állam Orleans városában található Church of the Transfiguration kápolnában. Sokat turnéznak külföldön is, eddig 24 országban vendégszerepeltek. A kiváló együttes már járt Magyarországon is, Budapesten és Kecskeméten léptek fel. Lemezeiknek se szeri se száma, az egyik legszebb felvételük a 2011 októberében megjelent The Chants of Angels.

Ezen a lemezen 18 csodálatos ének hangzik el, az együttes kifinomult stílusán jól érezhetően nyomot hagyott  Mary Berry, aki az ének együttes első tagjait beavatta a gregorián éneklés művészetébe. A énekeket becsukott szemmel hallgatva szinte látjuk az angyalokat. A zenei élvezetét fokozza a lemez surround hangzása, amely valósággal az énekesek közé helyezi a hallgatót. A különleges minőségű hangfelvételek a Church of the Transfiguration kápolnában készültek.