Radnai Rudolf :  Lemez ismertetők/ Record reviews  2017          

 

Previous reviews  

 

2006   2007  2007/2  2008  2008/2  2009  2009/2  2010  

2010/2  2011  2011/2  2012  2013  2014  2015  2016

 

 

Origin és OA2 Records  újdonságok - music from Seattle

 

TRIOCITY - I believe in You   CD

A Triocity fedőnév alatt Charles Pillow (szaxofon, fuvola és klarinét), Jeff Campbell (bőgő) és Rich Thompson (dob) bújik meg. Ebben a klasszikusnak mondható jazz felállásban feljátszott hanganyag pedig egy modern, nem túl nehéz, dallamos kortárs jazz, melyben természetesen a fúvós hangszerek hangjai viszik a fő dallamvonalat, a ritmus szekció a bőgő és dobok inkább kiegészítenek vagy alájátszanak és így összhatásban egy nagyon kellemes, de talán túlságosan is kimért háttérzenét kapunk. Az ismerős dallamok miatt hamar barátkozunk ezzel a zenével, jól esik akár egy laza ejtőzés a kedvenc bárunkban, ha kemény nap volt, és lazulni szeretnénk egy órácskát.

Fekete pontot nem adunk még a közhelyes albumcímért és a saját szerzemények hiányáért sem, de piros pontokat igen a nagyszerű hangszeres játékért, a szerkesztésért és az igényes borítóért. Kicsivel több fantázia talán távolabb vinne, de azért nagyon jól érezzük magunkat ezzel a zenével.

 

Unhinged Sextet -  Don’t Blink    CD

Hat fickó, akik tudnak muzsikálni, már tisztességes zajt, hangszennyezést tudnak okozni és ez az alapigazság jelen esetben is megállja helyét. Azonban ez az a fajta zaj, melyet szívesen veszünk, ne mondjam élvezettel hallgatunk.

A lemez mind a nyolc száma saját szerzemény és mindegyik hozza azt az erős, igen magas szintet, melyet az egész album képvisel. Változatos hangképek (néha még számok közben is), kellemes, de a közhelyektől igen távol álló hangulat, nagyon pontos hangszeres játékok, jól feladták a leckét az biztos. Ez az a fajta zene, amit bárhol, bármikor szívesen hallgatunk. És ha már arizonaiak, akkor egy idevágó, de kissé talán elcsépelt hasonlat a a hat fickó zenéjéről: az „Arizónai álmodozók” jazz-ben, Depp, Dunaway és leginkább Vincent Gallo karaktere. Még, még, még, jöhet akár a hét mesterlövész.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A WhyPlayJazz kiadó  lemezei

 

A 2005-ben alapított német független lemezkiadó elsősorban a német főváros, Berlin és annak környéke mellől próbálja a figyelem középpontjában tartani a kortárs hazai jazz fiatal előadóit. Az impresszáriót 2005-ben alapította Roland Schulz és 2016-ban már a harmincadik lemezük gazdagította a lemezboltok kínálatát. Az alábbiakban a kiadó két "zászlóshajójának" legutóbbi lemezeit ismertetjük.

 

Gropper/Graupe/Gillinger - Riot    CD

Felnőtt a hiperactív gyerek! A lemezt jegyző zenészek ugyanis pályájuk kezdetén a HYPERACTIVE KID néven zenéltek. Családi neveik így együtt, mintha a Bauhaust és a harmincas évek amerikai gengszter világát idézné, a zene pedig egy merész, egyedi, erősen németes kortárs jazz. A borítóval nem árulnak zsákbamacskát, ez nem az új párok romantikus, első összebújós muzsikája, több helyen is az egykori OPNI ápoló gárdájának ismételt összehívására okot adó ütemek, hangok jelennek meg, aztán persze ésszel kifuttatásra is kerülnek, nem, még sincs szükség egyenlőre a kényszerzubbonyokra és az elektrosokk terápiára. A modern német jazz Kratwerkje, a Tizenkét majom zenei leképzése.

 

Phillip Gropper’s Philm - Sun Ship    CD

A tenor szaxofonos Phillip Gropper ezen a 2016-ban megjelent lemezen egy azonos című 1965-ös John Coltrane kompozíciót dolgozott fel együttesével. Gropper az eredeti művet az egyik legfontosabb jazz műnek tarja, de nem vádolható azzal, hogy pusztán utánérzésből születtek a szerzeményei. Az eredeti mű vs új hangok hozzátétele aránypárban a mutató hol ide-hol oda ingadozik, de az azért elmondható, hogy a németesítés itt is tetten érhető és bár ezzel nem negatív jelzőt kívántunk használni, de az érdekes, hogy a kortárs német jazz, a többi jazz-ben erős európai országhoz viszonyítva, mennyire nemzetesített hangulatú.

Ez persze figyelembe véve az azt játszó muzsikusok - Philipp Gropper (szax), Ronny Graupe (gitár) and Christian Lillinger (dobok) - világképi hozzáállását, vallási és társadalmi helyzetét semmi esetre sem tekintendő propagandának, inkább egyfajta tudatalatti ráhatás lehet. A közreműködő zenészek szakmai tudása és elhivatottsága kétségkívül megkérdőjelezhetetlen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Intakt Records  lemez

 

Aruán Ortiz - Cubanism Piano Solo    CD

A kubai alapú jazz-t zongora szólóban nyilvánvalóan nem annyira szórakoztató, mintha egy nagyzenekar játszaná ugyanezeket a ritmusokat, a legtöbb dallam valószínűleg alapvetően nem is erre a hangszerre született. A Kubában született és Brooklyn-ban élő zongorista Aruán Ortiz, azonban nem a fajta zenész, aki, ha a kubai zenei örökség továbbviteléről van szó, megijedne az ilyen jellegű kihívásoktól. Az összes felvétel saját szerzemény és meglehetősen szakmai, kimért, de igényes kortárs jazz.

Senki se erről az albumról tervezzen egy esküvői mulatságon a násznépnek talpalávalót játszani, ellenben, amikor már mindenki kellően elfáradt, részint a sok táncikálástól, részint a nehéz ételektől és kissé túltöltött poharaktól, egy amolyan buli bontásra, háttérzenének jó lehet, persze ugyancsak jó lehet igényes zenehallgatásra, egy aránylag intellektuel személyiség számára.

Az album hanganyaga 2016. áprilisában, Svájcban került rögzítésre és ennek megfelelően kicsit stílusában is svájciasra sikeredett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

homerecords újdonság

 

Lara   CD

Nem a belga énekesnő/zeneszerző és multi-hangszeres előadó tehet róla, de valahogy most, az ő új, cím nélküli, bemutatkozó albuma hallgatása során fogalmazódott meg bennem, hogy a mai énekesek, zenekarok mennyivel kevésbé mernek bármilyen szintű kézzel, dalszövegekkel, hangokkal fogható akármilyen nemű konkrét rendszer, társadalom és az aktuális politikai korrektséggel szembeni kritikát gyakorolni. Akik meg igen, na azokat meg nem nagyon játsszák a rádiók, nem szerveznek nekik koncerteket. Persze nem gondolom, hogy egy művésznek mindenképpen kellene ilyet tennie, de akkor miért választ valaki olyan számcímeket (Aleppo, Prayer for land), melyekkel az sugallja, mintha akarna ilyet tenni?

Lara lemeze, amúgy, mint művészeti teljesítmény igazán rendben van, komoly, korrekt munka és igazak is rá a külföldi kritikusok által ráaggatott dicsérő jelzők, de nekem valahogy nem jön át rajta az a fajta művészi őszinteség, amely például Patty Smith-t, Morrissey-t vagy Michel Tonnerre-t mindig is jellemezte. És ez így csak egy igényes, cuki lemez marad, melyet meglehet sok belga fiatal fog letölteni, de, az igen kétséges, hogy 5-10 év fognak-e rá emlékezni.

 

 

 

 

Sunnyside Records

 

Clovis Nicolas - Nine Stories CD

A Dél-Franciaországban született, jelenleg New Yorkban élő fiatal bőgős első önállóan jegyzett lemezén, mint a címe is jelzi kilenc szám hallható, ezek közül öt saját szerzemény és négy sextettre hangszerelt feldolgozás. A bőgősök saját lemezein érezhető erős ritmus-dominanciának ezen a lemezen nyoma sincs. Nicolas végig a háttérből, gyakorlott kísérőként irányítja az együttes játékát olyan színvonalon, hogy megértjük miért kapott a lemez 4 csillagos kritikákat és miért került be a DOWNBEAT szaklap “Best Albums 2014″ válogatásába.

A saját szerzemények a lemez címének megfelelően önálló történetek, de a különböző stílusjegyek ellenére valamennyi magán viseli Nicolas zenei világának és kifinomult ízlésének jegyeit. A négy feldolgozás is a hangszerelő/zenekar vezető választékos ízléséről tanúskodik, találhatók köztük a hagyományos jazz világát idéző, hangszeres szólók sorozatából álló számok, mint a “You and the Night and the Music” és intimebb duo előadások, mint a “Sweet Lorraine” című szám.

A sextett tagjai kivétel nélkül fiatal zenészek: Clovis Nicolas – bőgő, Riley Mulherkar – trombita, Luca Stoll – tenor és szoprán szaxofon, Alex Wintz – gitár, Tadataka Unno – zongora, és Jimmy MacBride – dobok.
Friss információ: októberben jelenik meg Nicolas új lemeze ugyancsak a Sunnyside lemezkiadónál. Aki értesülni kíván a CD megjelenéséről írjon az előadónak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Macha Gharibian lemezei

Az örmény felmenőkkel rendelkező zongorista-énekes-zeneszerző, Macha Ghabarian leginkább a Párizs-New York-Jereván hármas tengelyen mozog, de persze ezen kívül, koncertjeivel gyakorlatilag keresztül-kasul utazza a világot. A muzikalitást a szintén zenész édesapjáról örökölhette, neve és külleme alapján pedig perzsa vérvonalat vihet tovább, mely a két ország elhelyezkedését nézzük, bizony könnyen megeshet. Karrierje és személyisége jó példája annak, hogy az országaikat elhagyó és máshol felnövő művészek gyakorta mennyire kozmopolita előadóvá válnak, annak minden jó és rossz oldalával együtt és, hogy melyek is ezek, nos, alább részletesebben kivesézzük az eddig megjelent két lemezét.

 

Mars (2013)    CD

Ezzel az albummal Macha rögtön berobbant a francia jazz fősodor aktuális sztárjai közé és ez abban a tekintetben érthető is, hogy a korong nagyon érett, nagyon elegáns, könnyed, már-már szellős hangjai olyan képeket festenek, amelyek rendkívül könnyen befogadhatóak, ha úgy tetszik akár behízelgőnek is lehet nevezni azokat. Viszont, és itt jön az én könyörtelenül maradi és földhöz ragadt világszemléletem, azt, hogy honnan is származik az előadó és milyen kulturális örökség fennmaradásért történő felelősség terhét vehetné a nyakába, nem igazán érezni ki belőle. Persze én nem Párizsban, egy annyira személyiség kozmopolitává csiszoló óriás esztergán alakultam és így könnyen beszélek ilyesmiket, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy ennél azért kissé bátrabban lehetne mutatni kik is vagyunk, honnan is jöttünk és talán hová is tartunk.

 

Trans Extended (2016)    CD

Az újabb, tavalyi album az előző szellemi és zenei örökségét vitte tovább, egy kissé álmosabb, a címével egyezően transzcendensebb, lazulósabb, olyan, mintha a hangokkal a személyiségét is lebegtetni szeretné, hogy senki és semmi tárgyiasulással ne ütközhessen, hanem csak úgy, mint a neutrínók, haladjon át mindenen, de ne kerüljön kölcsönhatásba semmivel. Mivel a kritikai észrevételeimet a debütáló albumnál kifejtettem és abban az irányban egy kakaslépés történt előre, itt álljanak csak a dicséretek, mert azért ez a zeneszerzői és énekesi teljesítmény, stílusszimpátiától függetlenül igen csak méltó arra és persze a hangszeres játék is, minden közreműködő muzsikus irányába. Csak így tovább Macha!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

homerecords újdonság

 

Samson Schmitt, Johan Dupont & Joachim Iannello - Rire Avec Charlie    CD

A cigánygitár belga nagykövete Samson Schmitt egy hegedűst, Joachim Iannello és egy zongorista/trombitást (na ilyet hol talált?) Johan Dupont vett maga mellé, hogy megmutassa a belgáknak milyen is a magyar „jó értelemben vett” mulatós zene. Persze valószínűleg nem tudták, hogy számunkra megidézik a 60-s/70-s évek bárjainak és némely dalban még a háború előtti pesti éjszakák mulatóinak hangulatát. Nekünk nagyon könnyű szeretni ezt a muzsikát, hiszen számunkra ismerős ez a tánczenébe is bármikor fordítható, a cigányzenét az örökzöld slágerhangulattal ötvöző, nosztalgiát, részint elveszett fiatalságunkat, részint egy, már eltűnt Budapestet is ünneplő/sirató, hol vidám, hol melankolikus, de mindvégig nagyon varázslatos dallam-kavalkád. Fel lehetne sorolni, milyen műfajokból is kapunk, de sok értelme már csak azért sincs, mert a jó zene mindig műfaj független és kortalan és ez bizony igen jó zene. A Home Records amúgy is jó érzékkel szokott publikálni, de ezzel, itt Pesten, az év egyik legerősebb lapját húzták ki a pakliból.

 

 

 

 

 

 

Colorado Jazz Repertory Orchestra - Invitation    CD

Az együttes 2011-s megalapításakor a szaxofonos Art Bouton-t egy egyszerű, de ambiciózus cél vezérelte, Colorado állam legjobb zenészeivel a legjobb muzsikákat játszani. Persze ilyesmire mindig van igény, különösen, ha egy kissé lokálpatrióta jelmezbe, jelesül borítóba van csomagolva és olyan jazz standard-eket játszottak fel rajta, mint ezen a lemezen. Azért persze a művészi teljesítmény sem szorul a háttérbe, esetenként már-már nagyzenekari hangzás, kiemelkedő hangszeres tudásról számot adó dallamfutamok. Szívesen hallgattam Heidi Schmidt énekét is és az egész hangulata olyan, mintha egy előkelő estélyen lennénk, mondjuk Denver egyik vezető vállalatának az éves céges rendezvényén és biztosra akartak volna menni a produkcióval. Ilyenkor nem lehet, hogy a szokatlan ízek, a borok, a pezsgő, a hangok elborítsák az ünnepelni érkező tömeg hangulatát, mindenben egy olyan arany középutat kell választani, ami a többség számára egy igényes, szélsőségektől, kilengésektől mentes felhőtlen estére szóló meghívót jelent, és ezt jól oldották meg.

 

 

Oscar Hernández & Alma Libre - The Art of Latin Jazz    CD

A latin zene, a latin dallamok és táncok elég divatosak világszerte, de azt ne gondolja senki, hogy ezen album készítői is ezt a divathullámot próbálják meglovagolni. Oscar Hernández a latin zongora „Oscar Peterson-ja”, a Spanish Harlem Orchestra alapítója és vezetője már három Grammy díjjal és számtalan produkcióval a háta mögött döntött úgy, hogy egyfajta örömzene képpen kicsit hátradől és pár zenész jóbarátjával összeüt egy lazulós albumot. Nahát azért ez függetlenül, attól, hogy könnyed módon és célzattal keletkezett erős szintet hozó lemez mely legfőbb erényeként a nagyon igényes és magasszintű hangszeres játékon túl az hozható fel, hogy megmutatja a latin zenei örökség komplexitását és ráeszmélhetünk arra, hogy ez jóval túlmutat a társkereső latin táncklubok és a latin szappanopera sorozatok kísérő zenéinek unalomig játszott, felszínes ritmusain. Tekintve, hogy a zenészcsapat többi tagja is megérdemli, nevesítsük őket: a saxofont Justo Almario, a trombitát Gilbert Castellanos fújja, a dobokat Jimmy Branly, a kongát és a pergődobokat Christian Moraga veri, a bőgőt Jorge „Sawa” Perez pengeti a háttérvokál pedig Jeremy Bosch hangját rejti.

 

 

Sarah Partridge - Bright Lights & Promises/Redefining Janis Ian   CD

Külsőre van valami Jamie Lee Curtis-es Sarah Partridge-ben, ami nem gondolom, hogy negatív benyomást továbbítana és a pozitív benyomások folytatódnak a most az Origin Records által megjelentetett, de majd egy évvel korábban rögzített albumát hallgatva. Az alapokat Janis Ian dalai jelentik, nos, pár szó a második leghíresebb zenész Janis-ről: a 60-s 70-s évek ünnepelt amerikai sztárja volt, művészeti munkássága a szövegíráson és zeneszerzésen kívül kiterjedt kommunák létrehozására és sci-fi történetek írására is, leghíresebb slágerei a „Society Child” és a „At Seventeen” voltak. Az eredeti dalok nemcsak újra hangszerelésre kerültek, de erős jazzyesítésen estek át és természetesen az előadók eltérő egyénisége is további változásokat eredményezett. Janis-é inkább kissé naív, őszinte, egy gitárral kiálló fiatal lányos, Sarah-é sokkal rafináltabb, már inkább éretten nőies. Az albumot élményileg egy közös szerzemény, a Somebody’s Child” koronázza meg és azt gondolom, Janis Ian megérdemelte, hogy egy ilyen szintű albummal tisztelegjenek munkássága előtt, Sarah pedig jól felnőtt ahhoz a feladathoz, hogy egyik példaképe előtt méltó módon tiszteleghessen.

 

 

 

homerecords újdonság

Mehmet Polat Trio - Ask Your Heart    CD

Nem kell zseninek lenni, hogy már a név alapján beugorjanak hangok a mindig minőséget és egyéniséget jegyző homerecords új albumáról és a tényleges benyomások itt összhangban is állnak az elvárásokkal. Keleties hangokat várnánk és azt is kapunk, három érdekes hangszer a három muzsikus kezében, egy-egy úd, kora és ney, aki esetleg nem tudná mik is azok, az úd vagy más néven arab lant, a muszlim zenei világ egyik legfontosabb hangszere, egy fatestű, domború hátú pengetős, a kora egy formájában lantnak tűnő, kecskebőrrel bevont tökhéj testtel és 21 húrral rendelkező de hárfaként megszólaltatott, a ney pedig egy 6 vagy hétlukas furulya-féleség, amely a maga 4,5-5 ezer éves történelmével az egyik legrégebbi, ma is szinte eredeti formájában használatos hangszer.

A zenei összképet világzenének nem lehetne nevezni, inkább egy a múltból felsejlő, kissé homályos látomás valahonnan a keleti és nyugati világ keveredéséből, ahol a Balkán véget ér és kezdődne Európa, de még Afrika is ott a háttérben, a letűnt kalóztanyák világa az Adrián, talán Ulcinj lehetett ilyen valamikor és ilyen még most is picit. Megkapó, titokzatos, sejtelmes, török kávé, müezzin éneke a minaretekből, keleti kelmék, fűszerek, mirha, Rejtő némely művei egykori világának emlékei.

 

Alain Frey - Qui C’est Qui    CD

Nem forradalmi újdonság, amit Alain Frey az új albumán bemutat, de kell hozzá egyfajta gyermekien humoros, naiv látásmód, a mókázás szeretete, egyik kedvenc amerikai bandám, a They Might Be Giants angol nyelven már tett hasonlókat, magyarul pedig a megkapóan abszurd humoros, de egyúttal igen nőiesen vonzó Nagy Natália énekelt meg ilyeneket, de francia nyelven eddig én még nem hallottam. De, hogy mi is ez, nos, az előadó állatok, tárgyak, növények bőrébe bújva megpróbálja azok szemszögéből láttatni a világot. Alain Frey, aki nyolc év alatt utcazenészként körbe csavarogta Európát és átmenetileg Liege-ben telepedett meg, egy bohém, autodidakta, multi-hangszeres, laza fickó, aki azért nem állt meg az átlag utcazenészek szintjén és tehetsége, őszinte elhivatottsága és egyénisége több művészeti ág, például a színház, irányába megnyitotta számára a lehetőségek kapuit. Persze ő amúgy sem az az alkat, aki kétszer kopogna egy ajtón, mielőtt benyitna oda és mindig érezni körülötte, a „holnap lehet, szedem a sátorfámat, odébb állok és valahol máshol valami teljesen másba fogok kezdeni” érzést. A lemez megmosolyogtató, de elismerésre is méltó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gauthier Toux Trio - Unexpected Things   CD

Még akár 10 évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy francia albumnak, minden felvétele angol címet kapjon, hiába, az internet alapú amero-anglikán hódító-szemlélet fordító hatás már azt is elérte, amit az évszázadok kemény csatái sosem tudtak. Az igen tehetséges és szemtelenül fiatal, mindössze 24 éves jazz zongorista, Gauthier Toux két „korosabb” társat vett maga mellé, a dobos honfitárs Maxence Sibille és a dán bőgős Kenneth Dahl Knudsen személyében, azonban arra senki ne gondoljon, hogy ők élemedett koruk okán járókerettel fognak felvánszorogni a színpadra, egyikük 1983-s, másik 1984-s évjárat. Annak ellenére, hogy a korong teljes egészében saját szerzemény, szárnypróbálgatásnak ható, meggondolatlan, útkereső hangok helyett egy átgondolt, komoly, kiforrott zenei összképet hallhatunk, mely ügyesen lavíroz a szórakoztatóság és a túlságosan szakmaiasra faragottság határán. Klasszis hangszeres játékok, szép borító, kiváló hangmérnöki munka, hová lehet innen majd tovább fejlődni? És akkor, nem túl szellemesen zárom három felvétel nagyjából címével, hát ezt nem vártam volna el, van még kérdés, nincs, akkor lépek.

Irene Scardia Trio - Risvegli     CD

A névadó zongorista hölgyön, a szaxofonos (és más fúvós) Emanuele Coluccia és a bőgős Luca Alemanno alkotja ezt a triót, mely egy általános, klasszikus és jazz alapú zenével próbál hallgatóságot szerezni. A csapat az „ébredés” címet adta ennek a korongnak és mint ilyen gondolom az álmokból a való világba való visszatérés lelki állapot átvészeléséhez, megéléséhez jelentene segítséget. Az album alapvetően jól oldja meg ezt a feladatot, a saját kompozíciók szakmailag erősek, az eltalált hangulat is jó, azonban nekem néhány számban a szaxofon hangszíne kicsit túl erősre húzott és ez lehet tudatos hangmérnöki beállítás, de ettől még a hangszerek egymáshoz viszonyított játékának az összesimulását, a harmóniát igencsak megtöri. És ez az alapkoncepcióhoz sem illik sehogy sem, így alaposan kilóg a lóláb. A másik, hogy a 7. és a 8. számban van egy-egy ütemtörés, mely olyan mintha a zongorista mellényúlt volna, azonban ezt, már csak Irene képzettsége és képességei miatt sem tartom valószínűleg, inkább ezek is hangmérnöki bakik lehetnek. Persze a hibák mindig emberivé, szimpatikussá, egy kicsit szeretnivalóvá, tesznek egy produkciót. Nahát a művészek is emberből vannak, és már miért ne lennének abból. Emberi léptékű lemez.

Vittorio Mezza - Napoli Jazz Songs    CD

A nápolyi dal (canzone napoletana) Nápoly városából eredő és az egész világon népszerűvé vált műdalok összefoglaló elnevezése. 1880-ban a Vezúvra vezető drótkötélpálya megépülését Luigi Denza egy dallal köszöntötte, ez volt a Funiculí, funiculá. Ezt tekintik a nápolyi dal megszületésének, a műfaj napjainkig töretlenül népszerű, amit ez a kitűnő lemez is igazol. Persze ebben az esetben ne várjunk lágy, andalító zenét, a feldolgozásokban a jazz improvizáció dominál. A zongora művész ennek avatott mestere.   

Vittorio Mezza fiatal kora ellenére az olasz jazz világának prominens képviselője. Az 1976-ban született zongora művész triójának első lemeze a Life Process 2010-ben jelent meg az egyik legnagyobb olasz jazz lemezkiadó az Abeat Records kiadó gondozásában. A lemezt a rajongók és a kritikusok beválasztották az év 100 legjobb jazz lemeze közé ”Jazzit Award 2010” szavazásán. Ugyancsak az Abeat Records jelentette meg Mezza NAPOLI JAZZ SONGS című lemezét, amelyen nemzetközi trió formáció zenél, Mezza (piano forte) mellett George Koller bőgőzik és Davide Di Renzo dobol.

A gyakori külföldi turnék, mesterkurzusok és lemezfelvételek mellett Mezza a Frosinone-i konzervatórium jazz tanszékének vezetője, de számos más konzervatóriumban is tart kurzusokat. 2016-ban jelent meg FRAGMENTS -Ten jazz compositions for piano solo című könyve.

Diego Allieri & Biagio Coppa, Adam Hopkins, Tomas Fujiwara - Union Street   CD

A nemrég alakított piciny olasz kiadó a No Flight Records már rögtön bele is csapott a lecsóba és ennek egyik fröccsenete a Diego Allegri és kiváló zenészekből álló alkalmi együttese által jegyzett új album, melynek hanganyaga még 2015. decemberében New York-ban került rögzítésre. A kiadó is elsősorban kortárs mai jazzben utazik, ezért ez a korong is erre elé hajlik, két standarddal, egy-egy Monk és Bud Powell darabbal és 4 saját szerzeménnyel. Erősen az improvizáció viszi a prímet a lemezen, sok érdekes és meglepő zörejjel, effektekkel, ezért kezdő jazz rajongóknak nem ajánlanám. A zenészek tudatosan törekedhettek a kissé marginális összhatás elérésére, a muzsika talán a Big Apple színes, kevert, zajos, kalandos, néha veszélyes forgatagának hangulatát idézi. A zeneszerző zongoristán kívül, Coppa a szaxofonok, Fujiwara a dobok, Hopkins pedig a bőgő hangokért felel.

Zoe Pia - Shardana    CD

Ha valaki azt mondja, ismer még egy szárd női jazz muzsikust Zoe Pia-n kívül, hát megeszem a kalapomat, de jobbat mondok, megeszem a bukósisakomat. Aki már járt Szardínián tudja, hogy a mellette található Korzikával együtt, mind életstílusban, mind kulturális, mind gasztronómiai értelemben és érzetre is teljesen elütnek az anyaországaiktól, persze ne a főszezon alatt a nagyobb üdülővárosok hangulatát nézzük, és a turisták elvonultával a titokzatosság és misztérium légköre lengi be megkapó, de szilaj tájaikat. A szárdok, akárcsak a korzikaiak, büszke népség, mely mind kultúrájában, mind nyelvében elszántan harcol a fennmaradásért és meglepőnek hangzik, de szerintem ennek egyik példája Zoe Pia új albuma is.

A szárd népzenék dallamvilága és hangulata remekül, oly módon került beintegrálásra a modern jazz aktuális hangzásirányzatába, hogy egy cseppet sem veszített titokzatosságából, "szárdságából". Az egész produkció, a borító szárd hangulatú díszítése, a fotók, a kísérőszövegek, a launeddas nevű hangszer ( három tagból álló polifonikus fafúvós) hangjai, mind erősítik az érzést, hogy valami egészen magas színvonalú album született és nemcsak erkölcsi, hanem szakmai értelemben is. Hát pont ez lehet a módja a zenei örökség-kincs továbbadásának, ami az erős és céltudatos uniformizálás alatt álló Európában még szerencsére megmaradt. Az, hogy ezt éppen március 15-én írtam le, lehet a véletlen műve is.

Michel Zilber - Originals for the Originals     CD

A hagyományok és a nagy elődök, a zenei ikonok elismerése, bár általánosan jelenlévő a könnyűzenében, azonban legmarkánsabban a jazz-ben érhető tetten, itt figyelhető, hallgatható meg a legszélesebb körben és ennek az oka szerintem nem az, hogy a jazz zenészek kevésbé lennének képesek önálló munkára, kevésbé lennének kreatívak, hiszen ennek pont az ellenkezője igaz általánosságban. Az oka, hogy ez így lehet, talán a zenei ág produkcióinak, mint egésznek a szellemi átérzése, a feltétlen és őszinte tisztelet és alázat, mely a jazz egyik intellektuális háttérhatása. Michel Zilber az Öböltérség egyik vezető szaxofonosa a hangszer hét mesterének (lehet utalás a hét szamurájra vagy a hét mesterlövészre, de az is lehet, hogy csak véletlen) így Wayne Shorter, John Coltrane, Michael Brecker, Sonny Rollins, Dave Liebman, Joe Henderson és Paul Desmond munkássága előtti tisztelgést foglalt hangjegyekbe, kottázott le. Az eredmény egy szaxofon vezetett, kortárs jazz, melyben nemcsak a számok címei utalnak arra, kire is gondolhatunk éppen, hanem a hangok is ennek megfelelően vannak megszólaltatva.

Ben Markley Big Band - Clockwise:The Music of Cedar Walton   CD

Gyorsan, röviden csak pár mondatban foglaljuk össze, ki is volt Cedar Walton, nem azért mintha nem tudnánk, de ismétlés a tudás anyja. Az 1934-ben született és négy éve az örök koncerttermek felé eltávozott zongorista Art Blakey bandájában kezdte karrierjét, majd elég tudatosan saját zenei pályafutást épített el, mint komponista is, melynek eredményei olyan, manapság már jazz standard-nek számító nóták lettek, mint a „Fantasy in D”, a „Mosaic”, a „Bolivia”, a „Holy Land” vagy akár a „Mode for Joe”. Az általa szerzett zenékben inkább a virtuózitáson alapuló zongorajáték dominál, azonban így nagyzenekari feldolgozásban, vagy összeállításban egészen más élményt jelent. A Ben Markley zongorista által szerkesztett és az általa irányított zenekar sok-sok hangszere feloldja, mintegy enyhíti a zongora kissé talán túlerős hangsúlyosságát és egy jól kibalanszírozott, élvezetes muzsika állt így össze. Azt is rögtön érezzük, jobban mondva halljuk, hogy a zenészek mindegyike mestere a saját hangszerének. Szakmailag nagyon erős produkció.

Stockfisch  kiadó  új lemeze

 

Charlie McGettigan - Some Old Someone…    CD

A kiemelkedő minőségű hanghordozó gyártók egyik zászlóshajója a Stockfisch újdonsága volt a múlt év legvégén az „ír Balázs Fecó” Charlie McGettigan szóló albuma. A melankolikus, emlékezgetős, visszatekintés a hosszú, még a hatvanas években indult karrier egészéből merít és olyan nóták hallhatók rajta, mint az 1994-s Eurovíziós Dalfesztivál győztes, a nagy zenei ikonok emlékét megidéző „Rock’n’Roll Kids”.

Remek összeállítás ez a lemez az életben szépen beleöregedett, lenyugodott, a sorsával és a világ helyzetével alapvetően elégedett és anyagilag is biztos háttérrel rendelkező, idősödő, polgárias rétegeknek. Megnyugtató, de nem hivalkodó összegű megtakarítások, biztos nyugdíj, lassan hanyatló egészség és jó szellemi és mentális állapot, hétvégente ebéd a már felnőtt, önálló gyermekekkel, az unokákkal, tenisz, esetleg golf a klubban, aktív részvétel a nyugdíjas klubok rendezvényein.

Nem szabad sem irigynek, sem lenézőnek lennünk, ha nekik jó ez így, higgyük el 70 év körül ezekről szól az élet. Már akiknek megadatott….

Origin Records  újdonságok - music from Seattle

 

Bill Anschell - Rumbler   CD

A zongorista Bill Anschell új albuma nyolc saját szerzeményt és három feldolgozást tartalmaz. A sort mindjárt egy Monk művel indul, persze nála azért nem annyira szorítja háttérbe a zongorajáték a többi hangszert, mint az eredetiben. A másik két „idegen” nóta érdekes módon a közepén, hatodiknak, ez egy Beatles és a legvégén, itt egy Duke Ellington hallható, mint ha szándékosan osztotta volna úgy fel a repertoárt a mester, hogy az 5-5 saját szerzeményt két egyforma részre legyen osztva, illetve a be- és kilépő is mástól származzon. Na ennyi elég is volt mára a matematikából, maradjunk a zenénél, amiből a saját művek a fellépések, koncertek közötti utazás alatt születtek, hotelszobák és repülőgép szék-asztalokon és az utazások élményeinek zenei reflekciói, leginkább Dél-Amerikai aspektusban, persze jazz-ben. Még ha kicsit túl precízen kimértek is dallamadagok, jól vannak összeválogatva, mint egy jó vacsoránál egy elegáns étteremben, jóféle előétel, főétel, majd desszert, nekünk hallgatva csak az itókáról kell gondoskodni, ami legyen mondjuk egy St. Kitts vagy egy City Slicker koktél.

 

 

 

Gustavo Cortinas -  Snapshot ESSE    CD

Vadonatúj, már idei lemez Gustavo Cortinas a mexikói származású dobos és filozófus és csapatának munkája. A zene és a filozófia összevegyítését már korábban is többen megkísérelték, azonban Gustavon kívül, nem tudok olyanról, aki ilyen irányú diplomás végzettséggel tette volna ezt. A filozófia nagyjainak olyan alaptételeit, mint a létezés, a gondolkodom, tehát vagyok vagy az übermensch elmélet próbálja hangokba leképezve értelmezni, Hegel, Platón, Descartes, Nietzsche és a többiek. Senki ne gondoljon tébolyult, zavaros, nehezen érthető muzsikára, egy kellemes, jazz alapú, alapvetően elmélkedő, lelazulós, elgondolkoztató zene ez, ügyes társzenészekkel, néhol kifejezetten barátságosan dallamos részekkel. A hangszerek közül sem a dob dominál, inkább a fúvósok és a bőgő, úgy tűnik az ötletgazda inkább szellemi vezérként a háttérben próbált maradni.

David Friesen/Circle 3 Trio - Triple Exposure    CD

A zene előtt pár szó a David Friesen által megszólaltatott hangszerről, mely egy Hemage bőgő. Az 1989-ben Tirolban alakult kisvállalkozás, mely mögött Hermann Erlacher áll és amely az extravaganciát és a modern csúcstechnológiát jeleníti meg minden termékében, vigyázva, hogy mindig a minőség, azaz a hangzás legyen a fő szempont. A Friesen által használt hangszert el szeretnénk képzelni, akkor vegyünk egy, a megszokottnál nagyobb, egyedi külsejű, minimalista basszusgitárt, egy dönthető állványon, hát valahogy így néz ki.

A felvételek mindegyike saját szerzemény, a stílus pedig modern, meglehetősen időtlennek ható, alapvetően elegáns, behízelgő de nem sekélyes standard jazz, esetenként improvizációs érzéssel. Magasszintű diplomáciai fogadások kísérőzenéjeként vagy elegáns bárokba tökéletes választás. A trió másik két, fiatalabb tagja, a zongorista Greg Goebel és a dobos Charlie Dogett remekül nőtt fel a feladathoz.

OA2 lemezkiadó  újdonsága - music from Seattle

 

Erik Jekabson - A Brand New Take    CD

A trombita, mint hangszer sajnálatosan teret vesztett az utóbbi években a nemzetközi jazz érában, ennek fő oka, gondolom én, hogy a többi hangszerhez képest kevéssé átmenetes az egyéb zenei stílusokba. Egy billentyűs (zongorista), gitáros, dobos bárhova, egy bőgős azért egy rockabilly vagy psychobilly zenekarba könnyedén játszik át, a kongásokat simán felszippantja a népszerűvé vált világzene, de a trombitások?

Pedig a trombita a jazz hőskorának az egyik legfontosabb hangszere volt. Ezért is külön öröm a fiatal trombitás Erik Jekabson és bandájának új lemezét hallgatni, ráadásul majdnem az egész a saját munkája. Erik a nevére történő önkéntelen asszociáció ellenére sem a skandináv országokban, hanem a San Francisco-i öböl térségben tevékenykedik és ennek megfelelően zenéje sem a jávor- és rénszarvasok, illetve fókák, rozmárok, jegesmedvék, rozsomákok és a kissé különc ízlésvilágú, alapvetően zárkózott, távolságtartó északi népek hallgatói igényeit, hanem sokkal inkább a modern jazz, aktuális, ritmusosabb és igényesen könnyed és nyitott, kellően szórakoztató, de nem sekélyes vonalát keresők igényeit szolgálja. Nagyon nívós lemez.