Dialeto - Live with David Cross   CD

Dialeto - Bartók in rock  CD

Erősen magyar kötődésű album a Dialeto koncertlemeze, még ha cím alapján nem is található ez ki. Az egyébként brazil zenekar tavalyi stúdió albuma a „Bartók in Rock” promótáló koncertjeinek egyikén, a Sao Paulo-in rögzítették.

A Bartók Béla műveit feldolgozó, szakmailag amúgy sem gyenge csapat a volt King Crimson tag, a hegedűs, David Cross révén kapott erősítést. A feldolgozások olyan jóféle rockosra, acélosra, már-már metálosra sikerültek, hogy még maga Bartók Mester is elismerően bólogatna, ha hosszabb hajjal élt volna, rázná a fejét. A választott alapművek Bartóknak nem a magyar népzenei gyűjtései vagy ilyen ihletésű darabjai közül valók, román táncok, illetve mikrokozmosz darabok.

A korong a népi ütemeket kedvelőknek, számukra új, forradalmi megközelítése miatt, illetve az azt gyűlölőknek, részükre pedig azért, mert szinte egyáltalán nem ismerhetők fel az eredeti rigmusok, egyaránt bátran ajánlható.

Mike Steinel Quintet - Song and Dance   CD

Featuring Rosana Eckert, ez is olvasható a borítón és azért kezdem ezzel, mert nagyon sokat dob ennek a lemeznek a hangulatán a jól megválasztott vendégénekesnő remekül passzoló énektónusa. Persze valószínűleg Mike Steinel a trombitás, zeneszerző, mellette sok minden más és nem utolsó sorban egyetemi tanár, kollégáival az Észak Texasi Egyetemről mindenképp egy kellemes és erős albumot hoztak volna létre, de ehhez a zenéhez, a smooth jazz tánczenébe hajló vonalához a csupa férfi banda kicsit talán túl szigorú lenne magában és színpadképileg is jobban hat, ha egy olyan elegáns lady, mint Rosana is ott mozog. Viszont azért ez a lemez sem hibátlan, a remek hangszeres játékkal és csodálatos énekhanggal átjön, vagy inkább csak úgy átsettenkedik egy kevés emberi esendőség, némi egyébként szimpatikus, ők is emberből vannak érzés azzal, hogy egy kissé érezhető, hogy az együtt zenélésben és a hangulati együvé válásban van még hová fejlődni, ami egyáltalán nem baj, ha lesz még közös album a következők már ezen a téren is biztos jobbak lesznek.

Joe Locke - Subtle Disguise   CD

Egy igen erős amerikai lemez, mellyel beköszönt az ősznek Joe Locke, akit, ha nem látnám a fotóját a hátoldalon, akár feketének is hihetnénk. A tengerentúlon persze sok olyan fehér zenész van, aki a muzsika és a környezet szellemisége, a környezete és életmódja hatására egyfajta fehér négerré válik és itt a néger szigorúan pozitív jelzőként áll, hogyan is állhatna máshogy egy jazz muzsikus tekintetében. A dalok szövegei mind egy-egy izgalmas igazi amerikai história, gondoljunk csak Vörös Felhőre a híres lakota törzsfőnökre, a másodikra, amelyik Sugar Ramos és Davey Moore végzetes bokszmeccsét dolgozza fel vagy a nagyszerű jazz muzsikus, Bobby Hutcherson előtt tisztelgő negyedikre. Joe Locke úgy tűnik, nem szeret értelem és mondanivaló nélkül zenélni, minden szól valamiről, minden ki akar fejezni valamit. Három nótában ének is hallható, nagyon jó érzékkel választott vendégelőadók révén. Az album, annak ellenére, hogy a felvételek elég hosszúak átlagban, gyorsan lefut. Ha az ember egy jó színdarabot vagy filmet lát, vagy mint itt is, jó zenét hall, mintha gyorsabban telne az idő.

Wolves - Products of Love   CD

Bevallom a borítótól és a zenekar névtől kissé megrémültem, no nem azért, mintha tartanék a farkasoktól (Farley Mowat remek „Ne féljünk a farkastól” című könyve után már biztosan senki se), hanem mert azt hittem, hogy ezzel a lemezzel valahogy a számomra igen csak bugyuta „Twilight” című farkasember paródia/ifjúsági film sorozathoz próbáltak zeneileg csatlakozni.

De szerencsére nem erről van szó. Két szép hölgy áll a titokzatos név és a produkció mögött, számunkra magyarok számára, mindkettő nehezen kimondható névvel, ezért most és meg is követem őket, nem írom le a nevüket, aki nagyon szeretné, úgyis meg tudja találni. Azt viszont leírom, hogy a muzsika a 80-as évek végének hangulatát idézi, teljesen modern és módfelett igényes hangszereléssel. Leginkább a Shakespeare’s Sister első két albuma, kicsit kevesebb szintivel, helyette zongora van és vonzóbb, szofisztikáltabb dallamokkal. A dalok változatosak, mind ütemben, mind hangulatban, jópofa, igényes zene ez. Biztosan befutnak.

Annie Chen Octet - Secret Treetop   CD

Nyilván könnyű kérdés, hogy akkor hány tagja is van egy oktett-nek, kapásból rávágjuk, hogy nyolc és ez igaz is meg nem is, lévén, hogy a névadó komponista-énekes, Annie Chen, aki amúgy ügyes zongorista, ezen a lemezen nem játszik egy hangszeren sem, pedig az igazi, klasszikus oktett-ben ugye nem szokás ez. A lemez elsődleges célközönsége nyilvánvalóan az Amerikában élő jelentős számú kínai kisebbség vájtfülűbb része, ezt támasztják alá a borító feliratai, a dalok szerkezete és hangulata is.

Ha pénzügyi oldalról közelítjük meg, akkor a számok ismeretében biztos a befektetés megtérülése, ha zenei oldalról, akkor pedig mi kívülállóként is értékelni fogjuk a produkciót. Az amerikai nagyvárosok kínai negyedének hangulata, Cimino szerintem remek, a kritikák szerint gyenge filmje, „A sárkány éve”, a rendszerváltás után nyílt nívósabb fővárosi kínai éttermek hangulata. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy sajnálatos módon a jelenleg Budapesten üzemelő kínai éttermek hangulatáról, mint létező dologról nem beszélhetünk. Persze komplexitásában ez egy nívós zenei album és kicsit kevesesebb kínai behatással mi is jobban magunkénak érezhetnénk

Peter Nelson - Ash, Dust and the Chalkboard Cinema   CD

Mindenkinek vannak feldolgozatlan traumái, el nem varrt szálú történetei, be nem teljesült álmai, gyerekfejjel fel nem fogott élményei iskoláskorából. Aki mást mond, nem mond igazat. Peter Nelson, most úgy tűnik elhatározta, hogy leszámol az iskola óta őt gyötrő rémálmok szörnyalakjaival és most ne gondoljunk direktbe egy Frankenstein-szerű vagy Drakula Grófhoz hasonlító pedellusra, aki az iskolaszertárban... Ennyire azért ne legyen rossz a világ, elég egy erősebb, testesebb osztálytárs, aki fizikai erejét felhasználva mindig elvette az uzsonnára a szülők által csomagolt párizsis zsemlét vagy a nagyi által a hétvégén adott fagylaltpénzt.

A harsonás Nelson jócskán hívott segítségül csapatába muzsikusokat, hangszereket, hetet-nyolcat, mint aki biztos akart lenni abban, hogy ehhez a homokbomba-csatához és birkózáshoz, mely a tudatalatti grundon játszódik, megfelelő haderővel látnak neki. Erős csapat, szinte biztos a siker, most már csak azt kellene megtudnunk van-e Geréb a zenészek között, melyet nekem nem sikerült lelepleznem és, hogy Nelson Boka vagy a Vörösingesek csapatában szerepel-e. Éljen a Gittegylet!

Dennis Solee with the Beegie Adair Trio - Gershwin on SAX     CD

Lehet vannak akik nem tudják, de George-on, a híres zeneszerző még híresebb dallamaihoz Ira Gershwin, a bátyja, aki amúgy Israel Gershowitz néven látta meg a napvilágot, írta legtöbbször a szövegeket. Magam, bevallom, nem vagyok egy fanatikus rajongója Gershwin vagy inkább a Gershwinnek zenéjének, de azt el kell ismerni, az adott korhoz, az adott feladathoz remekműveket követtek el és nem méltánytalanul lettek világhírűek. Ez a lemez jó példája dalaik jó értelemben ravaszul megkomponáltságának, hiszen szinte bármelyik korban és bármilyen interpretációban aktuálisnak hatnak és jóféle muzsikaként éljük meg. Ebben persze biztosan szerepet játszik George előélete, mikor plugger-ként az aktuális slágereket kellett játszania, szinte zsigereibe ívódhattak az örök slágerek ritmikáinak titkai. Érdekesség képpen Ira, a család törökfürdőjében volt és pénztáros és ilyen formán ő biztosan sok érdekes helyzetet, embert látott ott. Az előadóra, Dennis Solee-ra térve megjegyzendő, hogy a remek szaxofonos igazi zenei kaméleon, játszott katonazenekarban, nagy- és kis zenekarokban, szerepelt TV show-kban, filmekben és még ezer más produkcióban, hát szóval nem egy olyan fazon, aki zavarba jön, ha arra kérik, álljon már ki kicsit és fújja meg azt a hangszert. Kellemes, igényes háttérzene, talán kicsit több is annál.

Owen Broder - Heritage (American Root Project)   CD

Ha valaki viszolyog az indián varázslók szertartásaik során mormolt rigmusaitól vagy égnek áll a szőr a hátán a sziúk csatakiáltását hallva, nos azok is bátran meghallgathatják ezt az albumot, ennyire azért nem nyúlt mélyre a gyökerekhez Owen Broder a tapasztalt, de még mindig fiatal szaxofonos. Zeneileg nagyon ütőképes és jelentős létszámú csapatot verbuvált össze, mintha egy eleddig ismeretlen földön szándékozna egy új telepes kolóniát létrehozni és ez a banda lenne azzal a feladattal megbízva, hogy a munkálatokhoz és a megfáradt munkások kiérdemelt mulatozásaihoz a ritmust és a talpalávalót biztosítsa. Néhány nóta mintha híres western filmek betétdalaiból lenne összeollózva, de biztos nem így van, csak a fülünk és az agyunk játszik velünk. De természetesen mindezt mindenhol jazz-es fő hangzással és modern hangszerparkkal. A korhűség egy kissé talán a kelleténél jobban feláldozásra került most az ütemek kikerekedése kedvéért, de aki ilyen pionír munkába fog, melyhez mércét is nehéz találni, annak van vér a pucájában.

Stephane Spira - New Playground    CD

Nem sokan merik igazán megvalósítani álmaikat, ha arról van szó, hogy felnőtt fejjel és biztos egzisztenciával, jó állással jönnek rá, ébrednek a tudatára annak, hogy valójában teljesen más dolgot szeretnének csinálni. Mondok egy példát, ha valaki jól kereső mérnök Párizsban, de egy nap, egy bárban eltöltött este után rádöbben, hogy ő inkább még is jazz muzsikus szeretne lenni, majd autodidakta módon megtanul szaxofonon játszani, helyi klubokkal kezdi, kisebb amatőr rendezvényeken folytatja. Aztán otthagy csapot-papot, Párizst, amely már nyilvánvalóan nem annyira kellemes és menő hely, mint volt a 60-as, 70-es, 80-as években, de azért sokak számára még mindig az álomváros és elindul a tengeren túlra, hogy a semmiből felépítsen egy zenei karriert és csak a muzsikának éljen. Nahát, ez a példa Stephane Spira, aki meg sem állt a Nagy Almáig, ahol nem csak egy zenei karriert épített magának, hanem, ami talán még nagyobb kihívás, egy családot és egy baráti társaságot is. Új albumán a zongorista Joshua Richman, a dobos Jimmy Macbride és bőgős Steve Wood kísérik, a dalok egy kivételével, mely Wood szerzeménye, saját munka és kifinomult, modern jazz, kimértséggel, olyan jellegű energiával, mely az önmagával és a világgal harmóniában élők sajátja. Kellemes társaság, kellemes zene.

homerecords  újdonság

Esteban Murillo - Mi Verdad     CD

Milyen érdekes véletlen vagy lehet nem is az? Egy tavaly évvégi album után újra egy Federico Garcia Lorca művészete előtt tisztelgő korong. Jean Marc Padovani & Paloma Pradal elmúlt évi albumától eltérően Esteban Murillo máshogyan, egy kicsit egyszerűbben, de nem feltétlenül ügyetlenebbül teszi tiszteletét a trgikus életű spanyol költő és drámaíró művészete előtt.

Itt egy flamenco gitár és a mindössze 22 éves Esteban Murillo énekhangja adja az alapot, meg persze Lorca versei. Ha nem ismeri valaki a spanyol nyelvet legalább középszinten, bajban van. Mintha mondjuk, Kosztolányit dolgozna fel Szendrői Csaba. Egy spanyolból kívülállónak, valakinek, aki csak a megzenésített verseket hallgatja, az összhatás minimál lehet, de valószínűleg csak nem szerették volna, hogy az erős zene elvigye a figyelmet a prózai mondani valóról és a ha tényleg így volt, el is érték az eredeti célt. Persze a flamenco gitár és a spanyol nyelv és ritmus mindig kellemes hátteret és aláfestést adnak, majdnem mindennek, ezért bátran ajánlható akár háttér muzsikának is ez az igényes borítójú lemez.

OA2 Records újdonság

Tucker Antell - Grime Scene   CD

Egy apró vonal, ennyi kell egy szó/címjátékhoz és kicsit távolabbról simán bűnügyi helyszínnek olvassa mindenki. A cím alapján attól tartottam, talán az igen gyenge színvonalú, blődli TV helyszínelő sorozatok bugyuta történetei testesültek dallamokká, de szerencsére nem. A bostoni szaxofonos Tucker Antell humoros fickó lehet magánemberként is, nemcsak az album cím, de az egész lemez valahogy át van itatva egyfajta laza, könnyed humorral, ott bujkáló huncutság érzéssel, ami a sokszor direktbe túl művészire, túl entellektüelre vett muzsikákhoz képest igencsak üdítő.

Valódi rézfúvós alapú zene ez és talán akaratlanul emlékeztet azokra az időkre, amikor még a jazz vagy inkább annak ősei inkább szórakoztatni, mint műveltetni akartak és ez így nagyon jól ül. Azért a komolyabb fórumokon és nálam is mindig nagy piros pont jár, ha valaki saját kompozícióival áll elő, itt a második Monk szerzeményen - mely amúgy is alaposan át lett alakítva – kívül az összes szám Tucker szerzeménye. Aki ilyen produkciókat tesz le az asztalra, annak a kisebb bűnök simán megbocsáthatóak.

Edward Simon - Sorrows & Thriumphs    CD

A Sunnyside Records lemezkiadót mindig is a decens, kifinomult, igényes jazz jellemezte. Remek érzékkel és biztos kézzel választanak az előadók közül. Ezúttal a venezuelai születésű zongorista, Edward Simon vadonatúj albumát prezentálták és ez is tökéletesen illeszkedik az arculatba. Persze az is szerencse, hogy van annyi igényes hallgató, akik megélhetést biztosítanak, mind a művészeknek, mind a zenei hanganyagok készítésében és forgalmazásában segédkező közreműködőknek. Ezért sem tudom tolerálni azok „mindent inkább ingyen letöltök” magatartását, akik megengedhetnék maguknak, hogy egy-egy hanganyag árát kifizessék.

Nos, Simon új albuma úgy csillogtatja meg a modern, kortárs jazz valamennyi drágakövét, hogy közben mindvégig igazi Dél-amerikai, pontosabban venezuelai hangulatot is hordoz.

Lehelet finom, ötletes, elegáns zenei megoldások. Sajnálatos, hogy ez a természeti adottságokban és ásványkincsekben bővelkedő, néhány éve még jól prosperáló, szinte paradicsomi hangulatot árasztó ország a nagyhatalmak ármánykodása és gazdasági cselszövései hatására mára egy gyakorlatilag élhetetlen, belső feszültségektől és elképesztő inflációtól, illetve bűnözési cunamitól szenvedő "menekülj innen" vidéké vált.

Persze Simon, mint egy olyan művész, aki az Államokban él és ösztönszerűen bezárkózik egyfajta jazz elefántcsont-toronyba, nem fog nyíltan foglalkozni ezzel a kérdéssel, de az vájt füllel kiérezhető, hogy ő is aggódik szeretett szülőföldjéért. Ez az aggodalom azonban nem köti gúzsba a hallgatóság muzikális kezeit, hanem inkább egyfajta újjászületés ígéretével abszolút pozitív hangulatot hordoz. Reméljük, hogy Venezuela hamarosan turistaként újra látogatható lesz.

Origin és OA2 Records  újdonságok - music from Seattle

Ben Markley Quartett - Basic Economy   CD 

A tavalyi nagyzenekaros, Cedar Walton munkássága előtt tisztelgő Clockwise után újabb és most teljesen saját, lemezzel jelentkezett Ben Markley, a kiváló zongorista-zeneszerző, aki ezúttal Greg Osby szaxofonossal „szövetkezett”. A friss, ropogós, mai jazz, ha összességében nem is könnyed muzsika, de azért kellően laza ahhoz, hogy ne tűnjön idegesítően feszesnek vagy kimértnek. A szaxofon bizonyos ütemeket játékosan keresztbe fúj, a zongora vissza, visszatartott leütései akár tétovának is hathatnak a felületes hallgatónak, de ha valaki igazán rákoncentrál, annak a a halál pontosan kivitelezett ritmika persze elárulja, hogy nem zenésztanoncok hétvégi örömzenélését halljuk. Kvartettről lévén szó, a csapatot most is négyen alkotják, a két már megnevezett muzsikuson kívül a dobos Dru Heller és a bőgős Evan Gregor játszik a lemezen.

Andrew Rathburn Large Ensemble – Atwood Suites   2CD

Bevallom férfiasan nem igazán, jobban mondva szinte semennyire nem ismerem Margaret Atwood munkásságát. Szégyen, nem szégyen összesen egy novella válogatásban olvastam egyetlen művét, mely nem volt rossz, de különösebben meg sem ragadta a figyelmemet, belesimult a kötet többi novelláinak a sorába. Arra azért persze emlékszem miről szólt, és hogy kissé talán inkább nőknek íródott az a novella, legalábbis ők jobban megérthették. A írók nagy többsége már csak ilyen, a férfiak akaratlanul is inkább a férfiaknak írnak, a nők pedig a nőknek, gondoljunk csak Hemingway-re vagy Sylvia Plath-ra, bár utóbbinak a novellái szinte egyaránt élvezetesek mindkét nem képviselőinek.

Margaret Atwood mindenek előtt harcos feminista és zöldpárti személy, aki különösen divatossá lett manapság bizonyos körökben. Ez a dupla lemez felvállaltan az ő művei hatására született. Az alap egyfajta esetenként improvizációba hajló jazz-rock, kissé misztikus, melankolikus női vokállal. Ha őszinte akarok lenni, bár nem rossz ez a zene, de, hogy valaki, aki ne ismerné Atwood-ot, csak úgy leüljön hallgatni, hát abban azért kételkedem. Olyan érzés így, mintha nem tudnánk mi történt korábban, hiányozna valami információ, hogy miről is szól ez a zene.

Persze remélem, csak én vagyok ilyen érzéketlen és világszerte Atwood rajongói klubok tagjai állnak majd sorban az albumért.

    Shawn Maxwell  -  Music in My Mind CD                          

  Bongwool Lee -  My Singing Fingers  CD

Ozella Music újdonságok

Inwardness - Space Jazz   CD

Nem meglepő, inkább érdekes mennyire foglalkoztatja a zenészeket a világűr, a földönkívüli világ, az idegen civilizációk. Számtalan olyan albumhoz volt már szerencsém eddig, melyek ilyen témákat dolgoztak fel zeneileg. Nos, elmondhatom ezen albumok közül az Inwardness új lemeze kilóg kissé, a többihez képest jóval „földhöz ragadtabb”, itt nem akarják, hogy marslakókkal álmodjunk, nem sokkolják fülünket megdöbbentő hangokkal, még csak a Ganümédészt sem akarják bebarangoltatni velünk. Ők, amennyire helyesen ítélem meg, a hangok, hangjegyek, ritmusok közti teret áthidaló űrként értelmezve próbálnak ebbe, mintegy bezenélni. Persze azért zenei konvenció kerékbetörés itt is akad, de csak módjával és nem kellemetlenül. A trió tagjai, a dobos Davy Sur, a szaxofonos/billentyűs David Amar és a gitáros Maciek Pysz, vitathatatlanul tehetséges és képzett muzsikusok, de az eredmény ismeretében az egészen elképesztő, hogy a hanganyagot korábban nem gyakorolták be, nem játszották össze.

Oddgeir Berg Trio  -  Before Dawn   CD

A Trió tagjai, a zongorista, névadó Oddgeir Berg, a bőgős Karl-Joakim Wisloff és a dobos Klaus Robert Blomvik korábban a produkciók hátterében szerényen meghúzódva, mint közreműködő zenészek muzsikáltak, azonban erre vélhetőleg ráunva, egészséges ambíciókkal és magabiztossággal felvértezve úgy döntöttek kiállnak direktben a nagyközönség elé. Persze azért ilyen esetben nem árt, ha megvan a megfelelő tehetség és képzettség és úgy tűnik itt összeálltak a dolgok. A banda saját kis, bunkerszerű stúdiója, melyet maguk között csak Tengeralattjáró Stúdiónak hívnak és melynek a neve is Bonker, klausztrofóbiásoknak egyáltalán nem ajánlott. A borító tipikusan skandináv, ki mást tenne rá egy nyírfa erdőrészletet és ez a leggyengébb része az albumnak, ami csak a hozzám hasonló borító fetisiztákat zavarja. A zenével semmi gond sincs, a bemutatkozó albumoktól joggal elvárt lendület, hangszeres igényességgel és fantáziával párosul. Elvileg a korai Hancock, Keith Jarrett és McCoy Tyner inspiráció és befolyás, gyakorlatban kellemes hangulatú modern jazz.

Helge Lien lemezei

Ha a két fenti Ozella albumra jókat mondtunk, akkor a Helge Lien albumokra nehéz lesz találó jelzőt mondani. Helge Lient korunk legnagyobb jazz zongoristái közt tartják számon, méltán.

A fiatal norvég zongora művész és zeneszerző igen sokoldalú ember. Jelenleg a zenélés mellett fotózással és digitális kép-festés is érdekli. A világhírt viszont kétség kívül zenében érte el.

Szólóban és sok egyéb formációban lép fel, a legtöbbet saját együttével a Helge Lien trio-val szerepel..

 Az Ozella kiadónál 2008-ban megjelent Hello Troll című lemeze jelentette az igazi áttörést együttese számára. Ez az album elnyerte abban az évben a Norvég Grammy-díjat a legjobb jazz lemez kategóriában és csak úgy mellékesen besöpörte az Indie Acoustic Project Award díjat. Együttesének 9 lemeze jelent meg eddig Japánban illetve a német Ozella kiadónál. Németországban hatalmas rajongó táboruk van, mivel igen sokat turnéztak az országban.

Lien Hummingbird című lemezén a kiváló zongorista egy bluegrass gitárossal Knut Hem-el hallható. Bármilyen messze is van egymástól a két zenész alapvető zenei stílusa, az összhang tökéletes köztük.

A trió legújabb lemeze a Guzuguzu az intim, finom hangok varázslatát hozza el a hallgatónak. Hosszú, csendes részek, alig hallható hangszermegszólalások kötik le a figyelmet. A varázslat talán annak köszönhető, hogy a lemez anyagán a felvétel előtt csaknem egy évig dolgozott a három zenész és a teljes anyag  egy feljátszással került fel a lemezre. Ezt a lemezt nem lehet háttérzeneként hallgatni, erre oda kell figyelni ahhoz, hogy igazán be tudjuk fogadni.

Kate McGarry / Keith Ganz / Gary Versace - The Subject Tonight is Love   CD

Nem mintha nem szeretném a szerelmet, sőt, de úgy gondolom manapság sajnálatos módon minden második, semmitmondó, ragacsos, hazudós sláger a világban erről próbálna szólni, persze sokszor anélkül, hogy az illetőnek fogalma lenne arról, mi is a szerelem. Rengeteg olyan személy és általában ezek mutatósabb külsejű hölgyek, énekel erről, akik mindig kényesen vigyáztak arra, hogy a pénztárcákon és hírnéven kívül nehogy véletlenül bárkibe is szerelmesek legyenek. A szerelem manapság az egyik globálisan leginkább lejáratott közhellyé lett és ebben nagy szerepe van a ma divatos világszemléletnek, a személyes véleményem, hogy ezáltal, hogy olyan ritkává tették az igazi szerelmet, mint a tigriseket, az orrszarvúakat vagy hogy már egy kecsesebb élőlénnyel vonjunk párhuzamot, a quetzalt. Az előzőekben taglalt okokból tamáskodva fogtam kezembe a Kate McGarry énekes, Keith Ganz gitáros és Gary Versace zongorista által alkotott trió új albumát, de szerencsére felesleges volt az aggodalmam. Az album ugyanis érdekes, egyedi, egyáltalán nem közhelyes és bár alapvetően romantikus, de a bárgyúság legkisebb érzete nélkül. Jól kigondolt hangulatképek, pontosan illesztett ütemek és teljességgel hihető, hogy a művészek voltak már igazán szerelmesek.

Dan Pugach Nonet - Plus One   CD

Az Izraelből New York-ba települt dobos/zeneszerző Dan Pugach zeneileg jócskán maga mögött hagyta az szülőhaza hangjaival, kibucokkal, telepesekkel és állandó, értelmetlen erőszakkal teli hétköznapjait és egy más utat választva a New Orlans-i második generáció, a jazz és a pop és kicsit a fesztiválzene muzikális elegyét felhasználva hozta létre saját stílusát. A számos remek közreműködő zenésztárs és a sok hangszer komplex hangzásvilága élénk, lüktető, mozgalmas hatást kelt, melyet esetenként jól ellensúlyoz Nicole Zuraitis szép és kimért énekhangja. Persze vannak sztenderdek is, Dolly Parton „Jolen”-e, Chick Corea „Crystal Silence” és Quincy Jones „Love Dance”-e, de ezek itt találva észrevétlenül simulnak be a saját szerzemények közé. Érdekes módon az album kicsit szentimentálisan múltidézőnek tűnik, de, hogy ez előnyt vagy hátrányt jelent, azt a mindig az adott hallgatóság hangulata döntheti el.

Dusan Jevtovic - Live at Home   CD

Ez az album ékesen bizonyítja mennyire multikulturális világban élünk, Szerbiában rögzítve, de a keverési és master munkák Buenos Aires-ben történtek. Hát igen nagyot változott a világ, üszkve 20 év alatt, a Balkán büszke népei, a horvátok, szerbek, bosnyákok ha nem is demográfiailag, de életmódban és világfelfogásban összeasszimilálódtak Európa „civilizált” néprétegeivel, melynek persze sok jó oldala van, de sajnos ledobták sok olyan tulajdonságaikat is, melyek egy nép identitását és önpozícionálását segítik. Ennek legdurvább megnyilvánulása volt, amikor a muzulmán és hindu hordákat hagyták gyakorlatilag gond nélkül átmasírozni országaikon, földjeiken 2016-ban, akkor úgy általánosan csalódtam bennük. Na de vissza a zenére, ez is a globalizált Szerbia elméletet erősíti, nem rossz oldalról, nem is rossz produkció, konszolidált, pontos és simán kellemes elektronikus beütésű rockos jazz. És ha már csináltak egy ilyen frankóan szerb borítót, akkor hallhatunk, igaz nem túl nagy számban olyan ütemeket is, melyek az egyébként varázslatos szerb vidékről, nyájakról, pásztorokról és a gyönyörű szerb lányokról mesélnek.

Satoko Fujii lemezei

A még ázsiai mértékkel is piciny Satoko Fujii igen termékeny művész, évente több albumot is jegyez, különböző témákban, ami alap, az az avantgárd jazz és, hogy többnyire zongora az ő hangszere. A Japánban felnőtt, majd a magasabb-szintű zenei végzettségeit az Egyesült Államokban megszerző művésznő nagyon népszerű hazájában és azt még a kritikusai sem vitatják, hogy eredeti és jelentős személyisége a jelenlegi jazz szintérnek. Az alábbiakban az ő 4 lemezét ismertetjük.

Gato Libre   CD

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk ez az album a szigetországban borzasztó népszerű házi macskának van szentelve és már a borítóképe is igazi macskaimádó csemege, hat macsek néz vissza ránk. A borító kiképzése pedig érdekes módon, nem a megszokottak közül való, hanem, mintha a cicák kedvenc eledelének, egy csomag parizernek a csomagolására szolgálna, amolyan összehajtós. Satoko itt harmonikán játszik, a zenei összkép pedig érdekes és izgalmas, mintha egy francia kocsmahangulatot ötvöznénk egy japán zenei konzervatívum lányosztályának próbájával, több nótában is, mintha házikedvencek nyávognának vagy dorombolnának vagy csak úgy jelen lennének. Macskások tutira megértik, sajnos én mindig inkább kutyás voltam, így nekem kicsit idegen, de azt a japán társadalom jelenlegi mentális és erkölcsi színvonalát ismerve, joggal feltételezhetjük, hogy az album simán eljutott az aranylemez példányszámig, a megjelenés évében 2016-ban. Amúgy a macskás projekt története jóval régebbi, valamikor 2003 tájékán ébredtek rá ezek a zenészek, hogy nem élhetnek macskazene nélkül.

         Sold                            Fukusima                      Aspiraton

Gato Libre

Origin és OA2 Records  újdonságok - music from Seattle

John Stowell / Jeff Johnson / John Bishop - Scenes - Destinations  CD

15 év együttzenélés már igazán jó alap egy trió tagjainak, hogy valami nagyszerű dolgot hozzanak létre és ezen három zenész új albumán és érezhetjük, milyen, mikor valaki könnyed ujjgyakorlatként egészen magas-szintű hangszeres tudást tesz le az asztalra. Itt tradicionális gitártrióról lévén szó egy-egy dobos és bőgős hallható még. Leginkább saját szerzemények, három jazz standarddal. Nem feszesen, de azért kellően szakmaias kortárs jazz, mely hangulatilag alapvetően abból az inspirációból építkezik, hogy az előadók merre felé jártak, illetve, merre is szeretnének eljutni, már persze nem a zenészek közötti ranglétrán vagy sorrendben, hanem fizikális helyileg. A borító az Origin Recordsra jellemzően nem direkt ábrázolás, misztikus, ködbevesző, sejtelmes, talán egy elmosódott városkép vagy egy munkahelyi előadásra készült grafikont ábrázoló papírlapot elmosott az eső, esetleg egy absztrakt festmény a szomszéd macskájáról. Gondoljon mindenki arra, ami épp beugrik neki.

Errol Rackipov Group - Distant Dreams   CD

Két jó fénykép a külső oldalakon, egy víztározó, illetve egy országút részlete, nekem önkéntelenül is Keruac jut az eszembe. Vidám férficsapat néz ránk a borító belső oldaláról és ez a vidámság, pozitív gondolkodás rögtön a zenében is visszaköszön. A vibrafon és a marimba egy olyan alapot adnak a többi, kissé konzervatívabb hangszer alá, melyet már nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne szórakoztató, könnyen fogyasztható, miközben cseppet sem kommersz. Errol Rackipov a bulgár ütőhangszeres most érezte úgy, hogy itt az ideje, saját bandát alapítani, a saját szerzeményeit feljátszani és annak ellenére, hogy ő maga sem egy öregember, jóval fiatalabb, de igen tehetséges muzsikusokat gyűjtött maga köré. Jól felépült hangok, mindenki ügyes a saját hangszerén, abszolút egyet kell, hogy értsünk az egyik nemzetközi jazz magazin kritikusával abban, hogy ez az elmúlt évek egyik legerősebb és legjobb bemutatkozó albuma.

Brian Flanagan - Where dreams are made     SACD

A Stockfisch Records legújabb albumát az ír Vörös István, Brian Flanagan jegyzi, aki korábban együtt dolgozott MicHael Flatley-el, Nathan Carterrel, Sharon Shannon-nal és sok más hírességgel is. Kissé naívan őszinte, romantikus, alapvetően lágy dallamokra épített ének-központú muzsika ez, ezért az összehasonlítás a Prognózis kiváló gitáros-dalszerző-énekesével nyilvánvalóan sántít, de inkább csak hangulatilag, a többi stimmel.

Nekem egy kicsit túl lágy, és most itt nem a zenére, hanem az dallam-szöveg-hangulat összhangra gondolok, de én ezen a téren rossz mintaalany vagyok, egy átlag férfi/nő, aki a hazai kereskedelmi rádiókat hallgatja, a TV csatornák adásait, sorozatait, vetélkedőit nézi, értékelni fogja ezt a fajta „gondolkodni nem kellene igazán” hangulatot. Csak engedjük el magunkat és élvezzük a hangokat és azt pedig lehet, a hanghordozó minősége és kivitelezése tökéletes, mint azt a Stockfisch-nél már megszokhattuk. Az időzítés a karácsonyi időszak figyelembevételével csillagos ötös.

homerecords  újdonságok

GFVP - LIQA    CD

A rövidített előadónév a the Ghent Folk Violin Projekt-t takarja, ezt azért árulom el már az elején, mivel így az ünnepek tájékán nehezebben jár az agy, ez a szív és a belső feltöltődés időszaka. A teljes név, pedig már kiadja az itt hallható hangszereket is: főleg hegedű és cselló, gitár, oud. A homerecords új albumának borítója a volt szovjet regényekét idézi: A fehér hajó, Timur és csapata, akkor nem igazán értett, mai ésszel döbbenetesen nagyszerű történetek. Éles a kontraszt a ma a fiatalságnak sugárzott világképpel és kicsit ez a muzsika is ilyen. Megállt az idő, valahol azokban az években, valamikor, még bőven a manipulatív módon kirobbantott arab tavasz előtt. Ezekben az országokban még lehetett élni, dolgozni, szeretni. Persze nem volt széleskörű gazdagság, lehetséges, hogy személyi kultusz is volt, de hát, ha arrafelé erre van igény? Volt viszont boldogság bőven, mosoly a napbarnított arcokon, volt otthonuk, házaik, még akkor is ha sosem lettek befejezve és főleg, volt hazájuk. Most mi van nekik: táboruk, segélyük, számukra idegen szabályok?

Na de hagyjuk a politikát, pláne a globális politikát, az mindig csúnya dolog volt, a zene, a muzsika meg mindig szép. Szép ez is, nagyszerű hangok, ütemek, ritmusok. Talán a remény hangjai, lesz még béke és boldogság Szíriában, Líbiában, Irakban és aki szeretne, visszatérhet oda, ahonnan elűzte a nemzetközi téboly.

Jean Marc Padovani & Paloma Pradal - Canciones   CD

Federico Garcia Lorca a nagyszerű spanyol költő, drámaíró, festő, zeneszerző igen jelentős hatást gyakorolt és gyakorol a mai napig a hispán gyökerű emberek kulturális életére. Ez a lemez a szaxofonos Jean Marc Padovani és az énekesnő Paloma Pradal tisztelgése a művei, munkássága előtt. Azért a háttérben több hangszer, így a bőgő, a hegedű, dob is feltűnik, melyek hangjai segítenek még jobban kihangsúlyozni az éppen aktuális érzelmeket. Pradal énekhangja izgalmas, arabos, kicsit talán cigányos, az ütemek jól elhelyezettek. Érezni, hogy bőven van igényes munka a produkcióban. Szégyen vagy inkább szerencse, mi ezen a téren, legalábbis ez a magán-véleményem, olyan mértékben el vagyunk eresztve vagy inkább jobban mondva annyira jó dolgunk van hasonló szintű, magyar tehetségek tekintetében, hogy amatőr irodalomtanárokat és egészen fanatikus művészetrajongókat kivéve, még senkit sem hallottam, hogy meg lennének veszve Lorca-ért. Persze minden költő, művész művei olyan közönségben ütnek igazán, ahol minden sor, minden szava a megfelelő helyre tud kerülni, magától kapcsol érzést, emléket, hangulatot az agyban. Ezért, ha valaki mondjuk Salamanca-ban született és Granadában tanul pikadornak, akkor ezt az albumot tutira nagyon fogja értékelni.