lemez újdonságok

Povee Chan a Top Music Hong Kong-i lemezkiadó hangmérnöke ismét kiváló munkát végzett az alábbi lemez újdonságok master eljárásai során. Az újdonságok szokás szerint különböző audiofil formátumok (SACD, UQCD, Blu-Spec CD és HQCD) mellett 180 gr-os Bakelit lemezen is megjelennek.

The 4 Seasons - Super Audio Best  hybrid SACD

Ez a lemez a 60-as évek egyik legsikeresebb vokál-együttesének legjobb számaiból készített válogatás. Az együttesnek becslések szerint a világon mintegy 100 millió lemeze fogyott. Tagjai változtak az évek során, de a két alapító tag Frankie Valli és Bob Gaudio végig szerepelt benne.

Jose Feliciano - Super Audio Best hybrid SACD

Az 1945-ben vakon született gitár virtuóz, énekes, zeneszerző legismertebb számával indul ez az album. Feliciano tette igazán híressé, ne mondjam halhatatlanná a Doors együttes Light My Fire című számát. A lemez kiváló hangminőségének köszönhetően nagyon hat az előadó dinamikus, magas hőfokon izzó előadásmódja

Peter, Paul & Mary - The Original Debut Album  SACD

Ez az audiofil album csak SACD játszón hallgatható meg. A két fiú, egy lány összeállítású ének trió karrierje az 50-es évek végén indult. Mary Travers - ‎Peter Yarrow - ‎Paul Stookey egy véletlennek köszönhették megismerkedésüket, egy énekes válogatáson találkoztak 1961-ben. Egy évvel később már megjelent első nagylemezük, amely páratlan sikert és elismertséget hozott hozott számukra. Ez a 12 számot tartalmazó lemez került most újra közönség elé.

The Romantic Piano of GIOVANNI  hybrid SACD

Ez a lemez egy fantasztikusan sikeres olasz származású zongorista Giovanni Marradi legjobb felvételeiből összeállított válogatás. Az orosz konzervatóriumban tanult, majd az USA-ba emigrált művész pályáját barátja és mentora Frank Sinatra egyengette. A romantikus, new age stílusban zenélő Giovanni TV sorozatokban, zenei fesztiválokon lépett fel nagy sikerrel. Előadóként, zeneszerzőkén, hangszerelőként egyaránt elismert művész, emellett oktat is. Lemezén 16 sláger ízű szerzemény szólal meg, kiváló hangzással.

Carol Saboya-Antonio Adolfo-Hendrik Meurkels - Copa Village  CD

Az 50-60 években Rio de Janeiro híres kerülete a Copacabana, vagy, ahogy a helyiek inkább hívják a Copa olyan emblematikus helyszíne volt a brazil zenei életnek, mint a Bebop éra idején New York-ban az 52. utca. A város muzsikusai itt gyűltek össze, itt kezdtek spontán zenélésbe, osztották meg egymással tapasztalataikat és jelölték ki az új zenei koncepciókat, melyek például az azóta világszerte elterjedt Bossa Nova létrejöttéhez is vezettek. Ugyanebben az időszakban New York egyik körzete, Greenwich Village éjszakai életében a jazz klubok megjelenésével a jazz-ben olyan fejlődés irányú változások indultak meg, melyek hosszabb távon a nemzetközi jazz haladási vonalát is kijelölték. Ezen két zenei Mekka közötti hasonlóság és párhuzam leképzése öltött most füllel befogható testet ebben a korongban. A brazil jazz egyik igazi nagyágyúja, Antonio Adolfo a rendkívül tehetséges, fiatal és szemrevaló, brazil énekesnő Carol Saboya mellé harmadiknak egy német-amerikai harmonikás-vibrafonos, Hendrik Meurkels csatlakozott és persze van itt még négy remek „névtelen” háttérzenész is. A zene maga lágyan, behízelgően lüktet, észre sem vesszük és már doboljuk az asztalon, adjuk vissza az ütemet a lábunkkal. Nekem, lehet csak a jellegzetes énekhang miatt, de erőteljesebbnek tűnik a brazil vonal behatása.

Expansions: The Dave Liebman Group - Samsara    CD

Kétségtelenül Dave Liebman korunk legelismertebb jazz szaxofonosai közé tartozik. Most új csapatával, az Expansions-el tesz kísérletet arra, hogy a free jazz fővonalas hőskorát felélessze. A lemezen kiemelkedő hangszeres tudásról adnak számot a közreműködők, a zenekar vezetőn kívül Bobby Avey zongorista, Matt Vashlishan alt szaxonofos, Tony Marino bőgős és Alex Ritz dobos.

A modern hangmérnöki teljesítmény persze ezt a produkciót hangulatilag teljesen más környezetbe helyezi, mint amiben annak idején Coltrane, Davis vagy Monk fő művei andalogtak, lubickoltak, virgonckodtak vagy lágyan ringatóztak és itt van egy kis bökkenő. Ugyanis a zene nem frissült, nem aktualizált-modernizált és ez így olyan, mintha valaki bekopogtatna egy szabadalmi iroda ajtaján egy húsz-harminc éve már levédett olyan találmánnyal, ami akkoriban egy nehezen kivitelezhető világújdonság lett volna, de mára a mindennapok részévé vált, ráadásul a technikai fejlődés következtében könnyen és aránylag olcsón előállítható. Ez a zene, ez a találmány mára szinte semmi újdonságot nem mond senkinek. Persze szó sincs róla, hogy kellemetlen muzsika lenne, jó erős, közepes szint, egy zöldfülű újoncnak tökéletesen megfelelne, de ha valakinek igazán neve van a szakmában és nem tanulónak, hanem példaképnek számít, akkor a hármas, négyes osztályzatokat biztosan nem fogadják kitörő örömmel a szülei, talán ő maga sem.

Piranha Musik  kiadó újdonsága

Balkan Clarinet Summit     CD 

Dél-kelet Európa legnépszerűbb hangszere a gyönyörű hangú klarinét, melynek több oka is van, a legfőbb talán az, hogy az ottani népekre jellemző erős hangulatváltásokat a síró, kesergő, megölöm magam hangulatot, egyik pillanatról a másikra sutba vágó és a féktelen mulatozást, a kifordítom a világot a sarkaiból érzelemváltást talán ez tudja a legjobban zeneileg leképezni. Ez a lemez is pontosan ilyen, illetve olyan, mint a balkáni népek. Nekünk magyaroknak általában túlzottnak érződik az a szintű érzelmi hullámzás, ami rájuk jellemző. Ott ha szeretnek, igazán mélyből jövően, szívből, ha gyűlölnek, haragszanak valakire sokszor a bicska villan. Kompromisszum keresésből bizony mindig gyatrán vizsgáznak.

Mivel egy kicsit magam is ilyen vagyok, én mindig jól éreztem magam arrafelé, az onnan származó emberek társaságában, de gyakran hallottam jogosnak tűnő panaszokat más turistáktól, akiknek érzékenyebb, finomabbra beállított lelkivilága van. Nos ez a lemez egy aféle zenei útikalauzként, útleírásként is felfogható, hogy jobban megismerjük azt a régiót. Görög, moldáv, szerb, bolgár, török, svájci és német klarinétosok, néhány számban kísérő zenészekkel, a „Snake Lick Jab” című számban extrém hangokkal. Szerencsés utat!

Drew Holcomb and The Neighbors - Medicine   CD

Ha valaki ebben a mai letöltős világban 100.000 albumot eladott már és 10 év alatt több mint 1500 koncerten van túl, ezenfelül az „NBA Forever” nevű reklámkampányhoz az ő zenéjét használják fel, az biztosan kiváló zenész, márpedig Drew Holcomb és csapata a The Neighbors ezt mind elmondhatja magáról. És, hogy mit is mondhatunk el mi róluk, illetve erről a lemezről?

Zeneileg egy olyan kissé naiv, rácsodálkozó, romantikus gitáralapú zene ez, mind az Aztec Camera korai lemezei, mondjuk a „Knife”, persze kellőképpen felfrissítve, update-elve a jelen kor igényei és elvárásai felé és kissé popularizálva. Ez és az a tény, hogy Holcomb-ék, szemben a brit Frame-ékkel a tengerentúlon tevékenykednek jelent pozitív és negatív különbséget egyaránt, döntsön ki-ki a saját ízlése szerint. Holcomb hangja viszont, ahogy azt mifelénk mondani szokták: Megér egy misét!

Julie Kelly - Into the Light    CD

Nem egy friss lemez akadt a kezembe, 2000-ben adták ki. Mennyi minden is történt azóta, abszolút a teljesség igénye nélkül: jóval később mint eredetileg nekünk ígérték és amikor még talán jól is kijöhettünk volna belőle, besétálhattunk abba az utópisztikusan megálmodott gazdasági és társadalmi olvasztó tégelybe, amit Európai Uniónak hívnak, az USA pedig a mások gyermekét dorgáló szigorú apaként jó néhány országot megfenyített, ahol most sokkal rosszabb helyzetben élnek a helyiek, mint előtte, csak két gyors példa, de hát ez nem egy történelmi portál, szóval vissza a lemezhez.

Julie Kelly a megjelenéskor már több mint 25 éve a pályán volt és ez nem is az első albuma volt. A muzsika bár vagy klub jazz, erős közepes szint, ami a szememben nagyon nagy hiba, hogy borzasztó semleges, általános, színtelen, szagtalan. Ha végig hallgatja az ember és egy hét múlva megkérdezik milyen is volt, hát nehéz lesz bármi konkrétumot is mondani. Nem kellemetlen, de talán egy kicsit lenne inkább az, semmi szélsőség, semmi olyan, ami egyediséget, személyre szabott hangulatot adna. Mint a valódi, nem a filmes CIA ügynökök arca és ruházata, az ember rögtön elfelejti, minden egyedi vonás, karakter és ismertető jel nélkül, szinte szellemként létezve. A névjegyen csak a fedőnév, egy irodaház vagy raktártelep bérelt helyiségének a száma és egy telefonszám, ahol jó eséllyel a rögzítő köszön. Hát valami ilyesmi ez a zene is, bár annyit azért a védelmében elmondanék, hogy lehetséges, hogy mikor jó 14 évvel ezelőtt megszületett és akkor hallgathatom meg, másként ítéltetett volna meg, de az idő már csak ilyen, itt a Földön, a mi világunkban egy irányba rohan.

A Melba Recordings lemezei

Ausztrália, a kontinens ország egy igen távoli és különös világ. Ott, egész pontosan Melbourne-ben alapították 2001-ben a Melba Recordings nevű lemezkiadót létrehozó Melba Alapítványt, melynek fő célja, hogy az ausztrál komolyzenei előadóknak elismertséget és hírnevet szerezzenek a világban. Az Ausztrál Kormány is támogatta a kezdeményezést és 2004-ben egy ötéves periódusra 5 millió dollárt, 2009-ben pedig egy háromévesre 2,25 milliót adott támogatásnak. A pénzek felhasználását persze szigorúan ellenőrzik és eddig elégedetten dőlhettek hátra az ellenőrök, amikor a cégnél vizsgálódtak és elismerően csettinthettek, mikor meghallgatták a segítségükkel létrehozott produkciókat.

A Melbánál nemcsak a szervezői és hangmérnöki munkálatoknak, hanem a hanghordozók külcsínének és hangminőségének is kiemelt figyelmet szentelnek. Az alábbiakban a kiadó két új albumáról olvashatnak.

Mahler: Symphony No.2 „Resurrection”   CD

A megszokottól eltérően, most a 2. szimfóniát két zongora és nyolc kéz szervírozza nekünk. A kenguruk földjének két legismertebb zongoristája Brieley Cutting és Stephen Emmerson egy-egy kiváló másodhegedűst, azaz másodzongoristát kapott maga mellé Angela Turner és Stewart Kelly személyében és azt a feladatot, hogy a zeneszerző egyik legismertebb művét egy érdekes, újszerű interpretációban tolmácsolják. A végeredmény a komolyzenei híveinek biztosan tetszeni fog, Gustav Mahler-ről pedig nem azért nem mondunk semmit, mert nem értékeljük sokra az életművét, hanem mert egy annyira ismert zeneszerző, hogy nagy vonalakban biztosan mindenki ismeri munkásságát. Ebben nyilván különösen nagy szerepük van a 74-s Ken Russell rendezte „Mahler” és a 2001-s Alma Mahler életéről készült „A szél mennyasszonya” filmeknek.

Voices in the Darkness (works by Hans Gál and Ernst Krenek)   CD

A neve ellenére Bécsből származó, de biztosan magyar felmenőkkel is rendelkező Hans Gál (1890-1987), zsidó származása miatt Ausztriából menekülni kényszerült a második nagy világégés előtti időkben. Edinburgh-ig jutott, ahol letelepedett és elismert zeneszerzővé vált.  ő társalapította az Edinburgh International Festival-nak is. Az ő műveiből háromnak ez a lemez a világpremierje.

Ernst Krenek szintén Bécsben született, egy cseh katona fiaként, majd tehetséges fiatal zeneszerzőként 1924 márciusában Mahler lányát veszi feleségül, de a frigy csak egy évig tart és válással végződik. Legnagyobb sikerű művének a „Jonny Spielt Auf” című operának a központi figurája egy fekete jazz zenész, ami a náci kulturális környezetben nyilvánvalóan a nem kívánatos szerzők közé soroltatta. A zene, ami a lemezen hallható azért a címmel ellentétben, nem túl borús, nem túl depresszív, abszolút hallgatható és könnyen értelmezhető komolyzene. Gál művei egy kissé klasszikusabb kiegyensúlyozottabb vonalat reprezentálnak, míg Krenek szerzeményei csappangóbbak, érzelmileg és hangulatilag nagyobb szórást mutatnak. A közreműködő zenészek: a zongorista Timothy Young és a hegedűs Roger Benedict.

Zoe Schwarz/Blue Commotion - Exposed      CD

Kellemes meglepetés az angol énekesnő és együttesének harmadik lemeze. Hallgatva számaikat mind énekstílusban, hangszerelésben és hangulatilag a 70-80-as évek nívósabb magyar könnyűzenei vonala jut eszünkbe. A Taurus, a Korál, a P. Mobil, Komár Laci néhány dala, nyomokban a korai, magát a népszerűség oltárán még fel nem áldozó Edda.

Félhomály, füst, zsúfoltság és elégedett tömeg, izzadság és olcsó anyagú ruhák, de csillogó szemek a vidéki kultúrházakban, a cenzúra kultúrálatlanságát kihasználva egy kis rendszer és társadalom kritika, ügyes kézzel festett korrajz. Jó értelemben vett népnek, a tömegnek szólás. Igazán szerethető a közérthetősége, a dalokon átható barátias, közvetlen légkör, nem azt érezzük, hogy a színpadon állók egy magasabb kasztba tartoznának, hanem egy amolyan „közülünk másztak fel páran zenélni” érzés. Az albumon hallható valamennyi szám az énekesnő és a gitáros Rob Koral szerzeménye, de a hangulat alapján a velük együtt az összes remek társzenész is nagyon jól érezhette magát a felvételek során.

 A Kirkileg Kulturverksted új lemezei

Tania Saleh  -  A Few Images   CD

Ha valaki született magyarként azt mondaná nekem, hogy mint a tenyerét úgy ismeri a libanoni könnyűzenét, hát lennének fenntartásaim. Szerintem többségünknek elég ismeretlen ez a része a világnak zeneileg. Néhány arab zenei TV adón még megnézhetünk pár klipet, de azok csak annyira adják ki a teljes képet, mintha itt hallgatja valaki a „legnépszerűbb” vagy helyesen inkább anyagilag legjobban nyomott hazai TV adókat. A tényleges és eredeti libanoni könnyűzenéből kaphatunk most ízelítőt, Tania Saleh negyedik szólólemezét meghallgatva.

A 45 éves énekesnő, aki nem mellesleg két fiú büszke édesanyja, zenei tevékenykedése mellett, mint dizájner és mint képzőművész is aktív. A muzsika pedig melyet ezen albumán nekünk rajzol, számomra kissé meglepő módon összességében erősen francia behatású. Ennek oka valószínüleg az, hogy szülőföldje valamikor francia gyarmat volt és a francia kultúra akkoriban nagyon erős volt, de akkor sem számítottam ekkora behatásra. A 60-s évek vége, hetvenes évek elejének francia dalai, slágerei, Aznavour, Bécaud, Montand és a többiek, akiket nagyon szeretünk, keverve a Közel-Kelet ritmusvilágával, ütemeivel és kiegészülve néhány tradicionális keleti hangszer hangjaival.

Øystein Wingaard Wolf  -  Flammer   CD

Øystein Wingaard Wolf költő, mégpedig Norvégia legkülönösebb és legszínesebb pályájú költője. A költők általában filozófusok is és ez érvényes Øystein Wingaard Wolf-ra is, azzal a nem mindennapi ráadással, hogy ő még énekelni is szeret. Persze nem operaénekesi babérokra tör, inkább bárokban, eszpresszókban adja elő saját szerzeményeit, amelyek az élet fontos kérdéseivel foglalkoznak. Népszerűségének titka a hitelesség, dalainak szövegei valódi problémákkal, valóságos helyzetekkel foglalkoznak, olyan dolgokkal, amelyekkel mi is naponta szembesülünk.

A most megjelent Flammer (Lángok) című lemez már a negyedik albuma Øystein Wingaard Wolf-nak, valamennyi a KKV gondozásában jelent meg.

A lemez producere Frode Jacobsen három bonusz számot is felrakott a lemezre, ezek Øystein Wingaard Wolf legelső felvételei, amelyeket még saját maga készített 4-sávos magnetofonnal 1980-ban. Nagyon kellemes, igen hallgatható lemez.

Tom Teasley - The Love of The Nightingale     CD

Tom Teasley az öreg zsivány és világcsavargó, multi-hangszeres dallamvarázsló megint elrepít minket valahová. Most kelet felé utazunk, de a pontos útirány és a célállomások nem ismertek, csak visznek minket a dallamok, hol egy nagyobb, hömpölygő folyamon hajózunk, talán a Mekong lehet, hol egy kicsiny, alig csordogáló, lágyan kanyargó patakocskán ereszkedünk csónakunkkal.

A zölden buja táj egzotikus, a párába vesző partokon a növény és állatvilág misztikus, furcsa, idegen, lehet, hogy az előbb egy elefánt volt ott félig a vízben állva, vagy csak egy nagyobb bivaly? A hőség és a magas páratartalom miatt nem tudjuk eldönteni mit is látunk, hallunk, lehet ezek csak víziók, az biztos, hogy fülledt egy hely, ahol járunk. A helybéli kísérőink, talán bételt rágnak, talán más hallucinogén hatású növényt és úgy láttuk, hogy ópiumot szívtak tegnap este. Kosztolányi remek verse a „Mérgek litániája”, az „Apokalipszis most” vágóképei. Az ütemek úsztatva csúsznak, mint egy nagy kígyó, úgy tekeregnek, a tarka mintázat és becsapós fényviszonyok pedig teljesen kihúzzák az ítélőképességünk alól a talajt, lehet ez már a váltóláz hatása.

The Thrasher Dream Trio - We’re Back     CD

Az, hogy a tavalyi év egyik legerősebb, legnívósabb jazz lemezét jegyző trió, azaz Ron Carter, Kenny Barron és Gerry Gibbs ebben a formációban vissza fognak térni, szinte biztosra volt vehető. Az viszont igen nehezen lett volna kivitelezhető, hogy annak a lemeznek a szintjét ismét el tudják érni és tulajdonképpen nem is sikerült, dehát bánja a fene, ez így is borzasztóan jó muzsika lett, ha máshoz viszonyítjuk, szinte mindenkit elkalapálnának vele, és hogy miért is? Mindjárt indításnak itt a borító, ami tényleg nagyszerű, olyan, amilyennek lennie kell, jár egy kalaplengetés a fotósnak és a szerkesztőnek is. Aztán a kalapok maradjanak csak szépen a kézben, a hangszeres tudás, na, az már elképesztő szint, a három „állandó tagon” túl a vendégek is messze átlagon felüli teljesítményt nyújtanak, és csak hallgatjuk a döbbenetes ritmus-ütem telitalálatokat, a percek, majd a dalok repülnek, mi meg arra eszmélünk, hogy ezek a „srácok” már megint áttekerték a hangulatunkat a saját frekvenciájukra. Amiért én még se adnék annyi pontot erre a lemezre (már ha le kellene pontoznom), az egyrészt a saját dalok elhagyása, másrészt egy iciri-picirin, de tényleg csak nagyon nehezen kivehetően nem is ott van, inkább csak felsejlik, egy amolyan „nekünk meg kellett csinálnunk ezt a korongot” érzés, szemben a tavalyi totális örömzenével. De és szeretném még egyszer hangsúlyozni, ez csak a tavalyi saját lemezhez képest lett egy nagyon kicsit kevésbé kegyetlenül jó. Ha hozni szeretnék egy veresboros hasonlatot, akkor mondjuk a bordeaux-i igazán nagyok (pl. a premier cru-k Pomerolban) évenként szintén szórást mutatnak, de azért nyilván bugyuta és értelmetlen dolog lenne még egy kevésbé eltalált évjáratot is összeengedni a legjobb hazaiakkal. És mondom mindezt úgy, hogy szerintem borokban stabilan a harmadikok vagyunk a világon. Ez a lemez, viszont ha átpörgetem borokra, simán hozza a villányi vagy szekszárdi csúcsbor kategóriát, azt kirázza a kisujjából.

Jeff Dale - Blues from the South side of my soul   CD

Ezzel az igen rövid albummal indult újra Jeff Dale zenei karrierje, aki 1988-ban tűnt el valahol Dél-Kaliforniában és került elő újra több mint húsz év után. Hogy hol, merre járt, mit csinált és miért akasztotta szögre ilyen hosszú időre a gitárját, talán ő maga se tudja. Ezen a lemezen az összes számot Dale és csapata dobta össze, de egyáltalán nem lett egy összecsapott produkció. Vérbeli, ritmusos blues, rövid, de velős dalok, a zenélés őszinte szeretete hat át minden hangot, jól eltalált vokállal és retro felhangokkal. Olyan az egész produkció, mintha Dale a zenét is 20 évig a fagyasztóban tartotta volna és most engedte volna fel újra. Ez persze nem jelenti azt, hogy ósdi vagy ideje múlt volna, én például nagyon szeretem a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát. Az még nem a digitális látszat világ volt és ezen korongon is ez érződik, ami fémnek hangzik, ott fém szól, ami blues-nak hangzik, az egy igazi blues album.

Jeff Dale and the South Woodlawners  - Good Music  CD

Frappáns cím, aki ezt rá meri írni a lemezére az tudja magáról, amit kell, más szóval bízik magában. Dale valóban kitűnő blues zenész és énekes és aki meghallgatja a 12 számot ezen a lemezén, az csak bólintani tud a címre. Kivéve... kivéve, ha hallotta a fenti előző lemezét, amely azért jobb, mint az idei album. 

Na de semmi gond ami szuper, azt nem könnyű mindig überelni, ez a lemez is dísze lehet bármelyik blues gyűjteménynek.

Ezra Weiss Sextet - Before You Know It (Live in Portland) CD

Ezra Weiss is visszatérő vendég lemezismertető oldalainkon,  hát fogadjuk őt és a csapatát, nagy-nagy szeretettel és hogy miért is, hát csak azért mert ez sem akármilyen muzsika ám. Élőben ilyet csak a vérprofik tudnak, nagyon jó hangmérnöki munka és virtuózan stabil hangszeres játéktudás kell hozzá, meg hát nagyszerű saját számok. Ezra Weiss a kiváló komponista/zongorista új élőlemeze igazán kellemes meglepetés. A jazz legmélyebbre nyúló gyökérzetét kaparta elő és ragadta meg, mintha egy kedves barát térne vissza, annyira nem érezzük idegennek, ismeretlennek a hangokat és a zenei összképet, melyből a rézfúvósok talán még ki is emelkednek és őszintén bánjuk, hogy nem lehettünk ott, amikor mindez élőben szólt. Ezért a produkcióért sok fontos programot hajlandó lennék lemondani, ha valakinek akadna egy időgépe. Nekem ez speciel jobban tetszik az előadó előző lemezénél.

Bobby Hurricane Spencer - Unleashed   CD

Vadonatúj album ez, szinte még meg sem száradt a borító. Nagyon érződik rajta, hogy Bobby „Hurricane” Spencer a Los Angeles-i öböltérség 7. utca olyan híres klubjaiban fújta, mint az Al’s House of Smiles, a Showcase vagy az Ester’s Orbit Room, ugyanis ez igazi klubzene, annak minden előnyével és persze néhány hátrányával is. Blues alapú muzsika, de szinte minden stílus keveredik itt, sok szereplős nóták, vannak közreműködők szépszámmal és mind érti a dolgát, azaz inkább a feladatát, hogy szórakoztassa a hallgatóságot. Kiszolgálva pedig ki vagyunk, úgy, ahogy egy ilyen amerikai fél-elit klubban ki lennénk, azt kapjuk, amit várunk, amit rendeltünk, itt a Martini vagy a Wild Turkey nem vizezett, a narancslé frissen facsart, a jégkockát saját gép köpi. Profin, zsigerből érkező hanyag eleganciával érkeznek a rendelt dallamok is, a teríték, a fények, a társaság, minden klappol, el kell ismerni, van ennek a kimért tökéletességnek is egyfajta bája. De mi, akik máshonnan származunk, hiányolunk egy kis őszinteséget, hogy a pincér megveregesse a vállunk, ha már sokadszorra nézünk le oda és koppant jó pár dollár borravaló a bárpulton, esetleg érdeklődhetne a családunk vagy az egészségünk felöl is, várjuk, hogy a zenészek kiintsenek a törzsvendégeknek, de ezt a fajta belsőséges viszonyt nem érezzük. Lehet arrafelé tilos is és ott ez már egy „póráz nélküli” vadállat lemez, hiszen ott már egy merészebb pillantás is szexuális zaklatásnak számíthat és ha nekik így jó...

Benjamin Lapidus & Kari-B3 - Ochosi Blues   CD

Nagyon korlátolt személyiségnek kell annak lennie, hogy valaki ne találjon legalább néhány neki tetsző nótát ezen a lemezen. Benjamin Lapidus hathúros tres-t (Kubából) és tízhúros cuatro-t (Puerto Rico-ból) penget és a szépszámú zenésztársakkal egy olyan zenei étlapot tálal elénk, melyről mindenki levadászhatja a neki igazán kellemes falatokat. És, hogy mi minden van az étlapon, hát, kérem szépen, van itt latin zene, ennek is több ága, modern jazz, blues, soul, spanyol-karibi ritmusok és még igen sokféle dallam.

A határok persze nem élesek, az egyikből könnyedén átcsusszanunk a másikba, majd észrevétlen tovább. A hangszerpark is bizarrul sokrétű, a szokásos jazz hangszereken kívül vannak itt ritka sípok, rézfúvósok, sok egyedi ütős-hangszer és megannyi érdekes hang előcsalogatására alkalmas eszköz. Annak pedig, aki kíváncsi alkat: az ochosi egy afrikai és Dél-amerikai bevándorlók körében népszerű vallásban, a Santería-ban, egy mítikus alak, egy remek vadász és halász, aki egyben kiváló harcos és sámánerővel is bír, a gyengék védelmezője, ha mindenáron hasonlítgatni akarnám, mintha egy ágyékkötős Robin Hood volna.

Elio Villafranca & The Jass Syncopators - Caribbean Tinge  CD

Egy lüktető élő lemez amit a tehetséges zongorista-komponista és az ő bandája, a nyolc tagból álló Jass Syncopators hozott össze és ami valami olyasféle lett, amit a jó öreg Jelly-Roll Morton „The Spanish Tinge”-nek nevezett, és amit Elio „The Carribbean Tinge”-nek hív. Hát lehet akárminek hívni, de az biztos, hogy remek zene ez, nagyon eredeti, szerethető, simulékony, de nem nyálas, a korai jazz és az Afro-Carribbean zenék keveréke és persze még sok minden más is fűszerezi. Ez a hetedik albumuk a sorban és hogy minden résztvevő mennyire mestere a saját hangszerének az jól mutatja, hogy annyira pontosan zenélnek rajta, hogy bárki másnál stúdió korongnak is simán elmenne, az ember ha nem tudná, hogy élőben rögzítették a dalokat simán rávágná, hogy stúdió munkálatok eredményét hallja. És ne gondolja azt senki, hogy valami könnyed tingli-tangli muzsika ez, van több komolyabb hangsúlyosabb felvétel is, a lemezhez, pedig egy kis könyvecske is dukál, melyben egyebek között a számok története is olvasható. Könyörgöm, bár sajna mivel tudom a választ, ez a kérdés költői, miért nem játszanak ilyen muzsikákat a hazai rádió adók vagy zenei TV csatornák?

Manhattan School of Music Afro-Cuban Jazz Orchestra - Qué Viva Harlem  CD

A huszadik század elején Kelet-Harlem még egy etnikailag felosztott térség volt, ahol nem keveredtek egymással a különböző nemzetiségek és népcsoportok. Élesen elkülönült az ír, a német, az olasz, a spanyol és többi náció és gyakran volt kisebb csetepaték, de akár bandaháborúk forrása, ha az íratlan nemzetiségi kerülethatárokat áthágták. Itt alkottak egy apró közösséget a Puerto Rico-iak is, mintegy ötven családdal és annyi biztosan kijelenthető, hogy sem gazdaságilag, sem fizikálisan nem tartoztak az erősebbek közé. Remekül tudtak viszont muzsikálni, csakúgy, mint a szintén itt élő kubai kisebbség tagja. Aztán kellett valaki, jelesül Prudencio Mario Bauzá, aki később Cab Calloway-el játszott (még Dizzy Gillespie-t is ő vitte az együttesbe) és aki elkezdte összehozni az addig egymás mellett, de külön-külön országokból érkező és addig is egymás mellett, de nem egymással zenélgető remek muzsikusokat. Leegyszerűsítve ez a folyamat vezetett az Afro-Cuban Jazz műfaj kialakulásához.

Elsőként a Manhattan School of Music nevű intézmény ismerte fel az új stílus fontosságát, érzett rá a várható népszerűségére és szervezett ilyen tárgyú képzést, mely még mindig fontos része az intézmény munkájának és az innen kikerülő muzsikusok remekül továbbítják a tanult dallamokat és életérzést a New York és környéke bárjaiba, mulatóiba. Ezen a remek „kollégium-i” lemezen az ütős ritmusok mellett érezhető a nemzeti tradíciók és hagyományok tisztelete éppúgy, mint kiváló elődök zenei öröksége. A Cotton Club gengszter világa, de hogy ne legyen olyan szigorú ez az egész a Mask Coco Bongo klubja is. Ha vizsga produkciónak szánták, átmentek.

Francesco Diodati-Neko - Need Something Strong   CD

Kissé közhelyes lemezcímet választott a kortárs olasz jazz egyik legjobb gitárosa Francesco Diodati, aki amúgy remek komponista is. Mintegy ennek tanúbizonyságot adva, a lemezen hallható felvételek is kettő kivétellel saját szerzemények, amelyek pedig nem, az két zenész ikon, Thelonious Monk és Kurt Kobain egy-egy szerzeménye. A Neko pedig itt nem a japán macska szóra utal, hanem arra, hogy az e néven 2007-ben Diodati által alapított négyes tagjai működtek közre a korong feljátszásánál. Hát átütő erő van itt, meg egy kis káosz, legalábbis szerintem. Külön-külön nem lennének rosszak ezek a nóták, de valahogy mintha a szerkesztő nem lett volna elemében, az egységességet hiányolom a produkcióból, egy lendületes, amolyan csapjunk bele a húrokba felvétel után egy lazább, elgondolkodtató következik és szinte ez váltogatja egymást. Hát a szerkesztés, kérem szépen, nem erről szólna, úgy isten igazából. Másik, amit magam hibának érzek kissé a marginalitás felé történő elmozdulás, a ja hát kérem mi nem az átlagembernek játszunk érzés, mely persze lehet akár szándékos is, de ez így szinte csak a szakmának és a fanatikus jazz rajongóknak szól, persze ők biztos nagyra értékelik.

A Kirkileg Kulturverksted új lemezei

Ljom - Seterkauk  CD

A már sokszor és nem érdemtelenül dicsért Kirkelig Kulturverksted norvég kiadó minden munkája az igényességet, a természettel és környezettel összhangban élő ember életérzéseit hordozza és ennek egy újabb példája a Ljom zenekar debütáló albuma. A lemez címe a hegyi réteken legelésző állatok hazahívó kiáltása és az egész produkció, mintha hidat próbálna képezni a városokban élő, a modernizáció kényelmi csapdájába esett emberek és a falvak lakói, a természet teremtményei között. A norvég népzenei hagyományok keverednek lágyabb jazz futamokkal, az ember szinte látja maga előtt az erdőségek, a rétek és csodálatosan megművelt termőföldek váltakozó képeit, ahogy suhanunk az élénkzöld tájban, mondjuk egy Indian vagy Triumph nyergében /szigorúan a normáknak megfelelő kipufogókkal/ és érezzük a természet illatait, a virágokét, a fákét, a termőföldét, a marhatrágyáét /itt ez sem kellemetlen/. A tehetséges öt fiatal muzsikus mindent megmutat képességeiből, mégha ez nem is az a fajta muzsika, ahol a szélsőséges hangok miatt ez okvetlenül előbújna. Talán egyetlen hátránya a korongnak, hogy nagyon hazai, nagyon norvég lett, persze egy dán farmercsalád is biztosan ráérezne, de az őszintén nehezen képzelhető, hogy egy Budapest szintű metropolisz fiatal lakói, így norvég szövegekkel megrohannák érte a lemezboltokat.

Olof LövmoTrio - Wood Songs    CD

A Kirkelig kiadó változatos zenei választékában sajnos igen ritkák a jazz lemezek. Hogy mi ennek az oka nem tudom, talán a kiadó profilját meghatározó producer Erik Hillestad tudna csak válaszolni erre, de egy biztos ez a lemez igazi KKV kiadvány: tökéletes hangzás mellett visszafogottság és valami rejtett melankólia jellemzi. Olof Lövmo az 1980-ban született svéd zongorista 2011-ben alapította a zenekart, amely igazán nemzetközinek nevezhető lévén a bőgős Robin Draganic horvát/canadai a dobos Andrea Marcelli pedig olasz/USA felmenőkkel rendelkezik. Megalakulása óta az együttes sokat turnézik Németország és Svédország jazz klubjaiban szerepelnek gyakran.

SUSANNE LUNDENG - Et steg ut    CD

Egy kiváló hegedű művésznőt ismerhetünk meg, ha meghallgatjuk ezt a lemezt. Lundeng a maga különleges és igen érdekes útját járja a zenében, folk zenére épülő kortárs szerzeményei ismerősen hangzanak még a magyar füleknek is, mert a folk zene valamilyen közös ősi hagyatékra épül minden országban, ezért hatnak az erre épülő művek mindenkinek ismerősként.

A lemez címe az Et Steg ut (Kilépés) arra utal, hogy Lundeng ezzel a lemezzel kiterjeszti saját hangszere regisztereit. A kiterjesztést az Engegård Quartet jelenti (Arvid Engegård első hegedű, Alex Robson második hegedű, Juliet Jopling viola és Jan Clemens Carlsen csello. 

Giovanni Guidi  lemezei

1985-ben született, jóképű és jó neveltetésű ifjú, aki ránézésre nem is különbözik a többi hasonlókorú ifjútól, de ha belehallgatunk lemezeibe, akkor bizony már több eltérés mutatkozik. Mindig csodálkozom és kissé megborzongok, ha fiatal zenészektől olyan produkciókat hallok, melyek sokkal érettebbnek, komolyabbnak és zeneileg talán túlságosan is felnőttnek tűnnek. Egy kicsit olyan muzikalitásbéli koravénség érzés ez, persze ettől még lehetnek nagyon vidám és gondtalanok is ezek az ifjú virtuózok és ha mégsem azok, hát akkor sem a mi lelki-ismertünkben kellenek, hogy kétségek támadjanak. Na de ne kanyarodjunk el ennyire, Giovanni Guidi Foligno-ban látta meg a napvilágot, és hároméves volt, amikor ajándékba kap egy játék dob szettet, nahát innentől jaj a szomszédoknak és a környék hangszennyezettsége is ijesztő mértéket ölt. Tizenkettő, amikor beíratják zongorára és mivel rögtön kiütközik tehetsége, felfigyel rá a szakma és egyre inkább meghatározó szereplőjévé válik az olasz free jazz fővonalának. Az alábbiakban két lemezéről olvashatnak.

Giovanni Guidi Trio - City of Broken Dreams  CD

Valami ilyesmiről beszéltem, persze, hogy klappol a muzsika a címhez, ez nem egy vidám korong. Ráadásul saját szerzeményekből áll, melyek pazar munkák ugyan, de kissé túl mélabús, melankolikus az egész. Ez nem a nyár, hanem az ősz legvége, valahol egy kisebb és kereskedelmi forgalom tekintetében jelentéktelen olasz szigeten található kisváros kikötőjében. A turisták már rég elmentek, a boltok, éttermek nagy része bezárt, egy-két kopott bár, ahol a helyi halászok isznak a reggeli fogás után, van csak nyitva, és persze esik is, a szél fújja arcunkba a vizet, mely keveredik a tenger hullámaiból felkapott sós párával és akkor meglátjuk az ifjút, aki ott ül a templom lépcsőjén és mintha a kedvesét várná, aki sosem jön el /hogy miért ez most lényegtelen/, de ő minden nap amikor új hajó fut be, kimegy a kikötőbe, hátha, de nem. Pont ilyen ez a lemez, szép, érzelmekkel teli, de nagyon komoly és kegyetlenül realista. A lemezt az ECM kiadó jelentette meg.

Gianluca Petrella & Giovanni Guidi - Soupstar    CD

A trombitás Gianluca Petrella lehet alapvetően lazább, vidámabb, optimistább fickó, mint Guidi és ez a lemez azért vált jóval sokszínűbbé, többféle érzést elmesélővé. Aztán az is lehet, hogy Guidi sem látja már annyira sötét szemüvegen át a világot, mint a korábbi lemezén és kilábalt a lelki hullámvölgyből. Mindenesetre akárhogyan is van, nekem ez az album sokkal jobban betalál. A dalok nagy része itt is saját, döntően kettőjük szerzeménye és igen jópofa, nagyon aktuális jazz-n alapul, néha más stílus elemek is bevillannak, vannak érdekes, különös, egyedi hangok, az ütemek változatosak. Jót tesznek a szintetizátorok is néhány nótában, Ricardo Villalobos és Max Loderbauer által megszólaltatva és akkor már nevezzük meg az ötödik közreműködőt, aki David Brutti és szaxofonos. Azt pedig ilyen szintű zenészektől ne is várjuk, hogy a korong vége felé található feldolgozások egy amolyan a médiákban futó „tehetségkutató” műsorokban hallható, gyenge koppintási szintet hozzák. Itt minden már ismert szám is új oldaláról mutatkozik be, új arcát mutatja, a művészek egyénisége sokszor annyira átformálja az eredetit, hogy csak odafigyeléssel ismerhetők fel.

Ken Thomson and Slow/Fast  - Settle  CD

Igen igényes borítóba bújt ez a lemez és az előadók nagy része, pontosabban a négyötödük is elbújt egy név alá, ami vélhetőleg nem azért történt, mivel nem sikerült túl jól a produkció és nem merték felvállalni a saját nevük alatt, hanem az ilyesmi szokás művész körökben, aféle misztikus, kíváncsiság felgerjesztő inkognitó. Nos én azért leleplezem őket, senkinek ne legyen lyukas az oldala miattam, a szaxofonos-klarinétos-komponista Ken Thomson mellett a gitárvirtuóz Nir Felder, a trombitás Russ Johnson, a remek dobos Fred Kennedy és Adam Armstrong bőgős játszik még a korongon.

A zene pedig éppen olyan, mint amit a borító alapján várnánk, igényes, rafinált, sokrétegűen felépített new jazz és kortárs klasszikus zene elegye, mintha szándékosan (persze tutira nem így történt) a végletekig csiszolták volna az élvezhetőségi határt, egy másodpercnyi elvontság sincs benne, de teszi mindezt úgy, hogy roppant eredeti és különleges lett. Alkalmas arra is, hogy olyanok figyelmét irányítsa a jazz felé, akik bizalmatlanok a stílus iránt vagy csak a zenei előítéleteik foglyai voltak eddig. Dicséret jár azért is, hogy a korongon megszólaló anyag teljes egészében saját szerzemény és persze a dicséret jár a társaknak a kiváló hangszeres játékért is.

A  Stockfisch  kiadó  új lemeze

Waylon Jennings - Analog Pearls vol. 1.       Hybrid SACD

Pár szó gyorsan még, a muzsika előtt, annak, aki esetleg nem tudná, mi is a Hybrid SACD Disc, nos egy olyan CD, amely egyaránt tartalmaz egy általános lejátszóban is használható réteget és egy SACD-ben lejátszhatót, így tulajdonképpen két lemezt kapunk egy lemez áráért. Persze a Stockfish Records amúgy is döbbenetesen jó minőségű CD-ket produkál, így nem jár sokkal rosszabbul, akinek nincs SACD lejátszója.

Na de vissza Waylon Jennings-hez, hogy ki is ő? A rock&roll egyik atyja, a tragikus körülmények között, fiatalon eltávozott Buddy Holly kezdte az útját egyengetni, fel is kérte őt basszust játszani egy turnéra. Egy fellépésről a csapat repülővel utazott tovább, de nem jutott mindenkinek hely. Jennings lemondott a székéről J.P. Richardson számára, és hát ilyen a sors, a gép, amin Holly-n és Richardson-on kívül még Ritchie Valens is utazott, mint tudjuk nem érkezett meg. Ahogy Don Mclean 1971-s híres dalában az „American Pie”-ban meg vagyon írva „ez volt a nap, amikor a zene meghalt” ami azért nyilvánvalóan túlzás, de tény, hogy biztosan máshogy alakult volna a modern rock zene története, ha nincs az a tragédia. Waylon később sikeres előadó lett, többek között azért, mert csatlakozott a Willie Nelson, Kris Kristofferson és Johnny Cash alapította country super group-hoz, a The Highwaymen-hez is, de mivel tudatosan szembe helyezkedett az emberek szemébe csillagport szóró aktuális politikai nézettekkel és a hamis ideológiákkal, sosem lett felkapott, sosem vált a gazdasági és politikai elit kedvencévé, ő nem az a kiszolgáló alkat volt. Voltak filmszerepei is, például a „Hazárd Megye Lordjai”-ban és voltak zavaros, kábítószeres időszakai is, végül 2002-ben tért meg lelke a megváltóhoz, akkortól zenélhet újra Buddy Holly-val ott fent a felhőkön is túl.

Zenéjét outlaw rock&roll country-ként lehetne talán legjobban leírni, de ezen az albumon sokkal inkább déli country alapú klasszikus dalokat játszik csapatával.

A Stockfisch-Records “Analog Pearls” sorozatának első lemeze biztos siker lesz, ezt a zenét, ebben a minőségben nem lehet nem szeretni. A kiadó nagy gonddal re-master-elte az 1964-ben felvett számokat. Az eredeti lemez producere Herb Alpert – ki ne ismerné ezt a nevet – szintén ügyelt a jó hangzásra különleges, akkor a legjobbnak számító mikrofonokkal (RCA 44 / RCA KU-3a) rögzítették a 12 számot.

Az album 9 hónapostól a 99 évesekig mindenkinek nyugodtan ajánlható. Ja és még valami, ha a címet nézzük, akkor ennek a sorozatnak lesz még folytatása.

Alligator Records újdonság

Selwyn Birchwood  -  Don’t Call no Ambulance   CD

Florida egyik felemelkedő blues gitáros csillagának debütáló albumát a remek lemezeket kiadó 1971-ben alapított Alligator Records jegyzi. Bruce Iglauer kiadójának neve Amerika szerte az egyik legerősebb vonzerő, ha blues zenéről van szó. Selwyn egy igen szimpatikus fiatalember, őszinte elhivatottsággal és alázatos zenei hitvallással. Azt, hogy a fiatal floridai srácot mi vihette rá, hogy a haverok és a környezete elvárásainak fittyet hányva az azok kocsijaiban fellelt pop és hip-hop CD-ket a Muddy Waters és más blues nagyágyúk lemezeire cserélje, pontosan nem tudjuk. Talán egy gyerekkori koncert emlék, talán egy rádióban hallott felvétel.

Bemutatkozó albumnak kellően erős, napjainkra csiszolt kortárs blues, az összes szám saját szerzemény, nekem legjobban a „Walking in the Lion’s Den” tetszik, ami egy visszatartott ütemű melankolikus junky blues nóta. Jó ez a lemez, de annyit azért mondjunk el, hogy az ilyen zúzós zene élőben igazán hatásos. A blues zenészeket mindig a közönség reakciója, a velük való folyamatos kapcsolat-tartás és koncerteken a szemekből visszatükröződő csillogás sarkalja igazán maradandó és emlékezetes produkciókra.

Hajrá Selwyn, tovább, tovább!

Yarlung Records  újdonságok

Sasha Cooke  - If You Love For Beauty   CD

Egy fiatal, extratehetség, mezzo szoprán opera énekesnő debütáló szakmai szóló albuma borítékolhatóan nem a könnyed, felhőtlen szórakozás hangjait hozza el szobánkba. Sasha Cooke lemeze is inkább a vájtfülű, művészetértő, opera törzsközönségnek szól, az évadok előtt már lekötött páholybérletek, az előkelő, büszke, talán már sznobnak ható neveltetés és a minden apró hangforrást azonnal megtorló, szigorú tekintet mellé.

Az alap Gustav Mahler egyik sláger műve, a Rückert dalok, de a többi felvétel sem oldja a talán túl komoly, túl kimért, túl feszes összhatást, egy-két lazább dal esetleg még jobban kihangsúlyozhatná, milyen hihetetlenül tehetséges is Sasha Cooke és a mélyben felsejlő egyhangúság ellen is kiváló gyógyírnak hatna. Igen, iszonyúan tehetséges, hisz aki már Grammy díjjal a tarsolyában vág bele az első szóló a produkciójába az biztosan az, a kérdés azonban, hogy kell-e, szabad-e ennyire komolyan venni akármit is ennyi idősen még is ott motoszkál a fejünkben, különösen ha emlékszünk még Klaus Nomi (R.I.P.) remek lemezeire.

A Smoke & Mirrors ütőhangszeres együttes lemezei

Smoke & Mirrors

Vanish

A 2009-ben alakult Smoke & Mirrors együttes (Joe Beribak, Edward Hong, Katalin La Favre, Kevin Schlossman, Derek Tywoniuk és Ivan Wan) első lemezén Steve Reich, Eric Whitacre, Derek Tywoniuk, Toru Takemitsu és Ravel művei hallhatók. A hattagú együttes csodálatos összhangban játszik a lemezen, szinte egy emberes produkciónak hat az előadásuk. A Vanish című második lemez, amelyet két különböző koncert teremben vettek fel még érettebb előadást tartalmaz. Különleges érdekessége ennek az albumnak egy világ premier: Diego Schissi "Juego de Relojes" című darabja ezen a lemezen hangzik fel elsőként. 

Mindkét lemez audiofil nyomat, Németországban készültek. A felvételek minőségét Neumann és AKG mikrofonok, ezüst kábelezés és speciálisan erre a célra tervezett analóg magnetofon elektronika biztosította.

Doc Stewart - Code Blue     CD

Stewart doktor a Mayo Clinic Hospital elismert orvosa, de emellett igen kiváló szaxofonos is. Egy kilenc gyermekes család hatodik gyermekeként felnőve már korán kész megküzdővé vált, képzeljék el, milyen lehet úgy felnőni, hogy nyolc tesó próbálja beseperni a szülői gondoskodás és az elismerés apró morzsáit. Ilyen családban semmi nem jön könnyen, már a reggeli bundás-kenyérhez is csak kisebb kézitusák árán juthatott hozzá. Ezek után érthető, hogy az életben is mindenen játszi könnyedséggel verekedte túl magát, ami az orvosi egyetemet, illetve a muzsikusi pálya kezdeti nehézségeit jelentette. Ez a lemeze, mely érdekes, de nekem kicsit hatásvadász borítóval és dekorral bír is olyan, mint vélhetőleg Doc Stewart élete lehet, ott a tengerentúlon, sikeres 23 év orvosi gyakorlattal, biztos anyagi háttérrel, a munkatársak és a társadalom „élenjáró” tagjai által adott partikkal, sok örömzenével. Az érződik, hogy képzett muzsikusok csalogatják elő a hangokat a hangszerekből, áthatja a sebészi precizitás és érződik a szüntelen versenyhelyzetben való megfelelési kényszer, a mindig jobbá válás akarata is, de amit viszont a szememben vagy inkább fülemben hibaként érzek, hogy van itt egy enyhe lépjünk túl a gyengéken, jaj a nálunk kevésbé jómódúaknak, a kevésbé zenélni tudóknak érzés is. Ha mondjuk egy ács vagy egy pék hozta volna össze ezt az albumot, akkor ez még elmenne, de orvosként nem kellene, nem szabadni ilyet éreztetni. Ami miatt viszont mindenképpen le a kalappal Stewart doki előtt az az, hogy nap mint nap küzd mások életéért és azt biztosan nagyon, nagyon jól csinálja.

Hat Fitz & Cara Robinson  -  Do Tell   CD

Ausztrália távoli, egzotikus világ, furcsa csak itt megtalálható állatok és növények, a kozmopolita nagyvárosokat leszámítva egyedi népességi és társadalmi viszonyokkal. Az ugye evidens, hogy egy ennyire távoli világban a zene stílusok is - a biodiverzitáshoz hasonlóan - önálló fejlődési ágakat választanak. Nos ennek a földrésznek a blues-béli Krokodil Dundee-ja Hat Fitz, aki már 18 egymást követő évben képviseltette magát a Byron’s East Coast Blues and Roots Festival-on. Cara Robinson pedig egy ír énekesnő, jelentős nemzetközi sikerekkel és színes pályafutással a háta mögött. Zenélt ő már együtt Jameroquai-val és Corrine Bailey-Rae-vel is, de nem riad vissza attól sem, hogy doboljon vagy fuvolát, sípokat szólaltasson meg.

A duó egymásra találásának története számunkra nem ismert, de a lényeg úgyis maga a produkció, a hanganyag és, hogy milyen lett? Hát érezni rajta a blues amerikaitól eltérő fejlődési útját, szinte látja az ember a végtelen ausztrál tájat, a száguldó road train-eket, az ugráló kengurukat. Az egyik helyi kritikus „Shabby Hill country blues”-ként aposztrofálta és én sem nagyon tudnám máshogyan, meg amúgy sem tudom pontosan ez mit is jelent, így fogadjuk el annak. Ami a lényeg, egy színes, érdekes, egyedi hangulatú album lett ez így.

Will Jaxx - Dichotomy   CD

Egy vérbeli fúvós album, a jól megtermett fekete trombitástól, Will Jaxx-től, amely egy instrumentális benyomás és emléközön zenei leképzése. Jaxx már 18 éves korától elismert komponista és trombitás, ami nem olyan nagy csoda, ha valaki 12 éves gyermekként már a szakma legjobbjaitól (Mark McConnell, Stephen Wilson és Scott Hartman) tanulhatott. A közreműködők is igényes munkát végeztek és egy nagyon vegyes, sokszínűen kevert albumot hoztak össze, benne freejazz, hip-hop, R&B, groove, new disco jegyekkel. Alapvetően lágyan, selymesen operáló, visszatartott ütemek, jól eltalált hangulat, egy két mozgalmasabb, vadabb számmal. Kritikaként annyi azért megfogalmazható, hogy rém egyszerűek a számszövegek és amennyire igényes és sokszínű a dallamkép, kicsit érdemesebb lett volna jobban megerőltetni a szövegíróknak is magukat.

Encore Performance Recordings/ Ron Meyer Recordings

Pastiche válogatás CD (EPR 2527)

Ezen a mód felett különleges CD lemezen a Tarleton State University különböző zenekarainak programjából hallhatunk részleteket. A különleges jelző arra utal, hogy a hangfelvételeknél nem használtak semmiféle határolást, kompressziót, vagy más jel-processzálást, így a hangjelek a lehető legtökéletesebb állapotban kerülhettek a lemezre.

A CD lemez elkészítése is nagy gondossággal történt, az un. 'One Step Gold Master' eljárással. Ennek lényege, hogy a CD gyár felár ellenében egyszeres sebességgel készíti el az un. üveg mastert, majd az alapján egyetlen lépésben készül a CD nyomólemeze. Az egyszeres sebesség minimálisra csökkenti a jittert.

Az elkészült nyomólemezzel előállított első CD visszakerül Ron Meyer cégéhez, ahol összehasonlítják a stúdió masterrel, mielőtt engedélyezik a teljes CD mennyiség legyártását. A stúdió master egy arany CD-R, amit a Meyer stúdió birtokában lévő speciális CD íróval készítenek. Csak akkor adnak engedélyt a teljes CD mennyiség legyártására, ha a gyárban készült lemez teljesen azonos hangú a stúdió masterrel.

Ezzel a speciális technológiával valóban sikerült kiváló hangú CDt készíteni. Nem véletlenül van a hangerő megfelelő beállítására vonatkozó utalás a borítón. Ha valaki a csendes részeknél normál hangerőre állítja az erősítőjét, a dinamika csúcsokban károsodás érheti a hangszóróit.

Igazán igényes és változatos zenei program szólal meg ezen az érdekes lemezen. A részleteket ITT lehet megtekinteni!

HERD & Aili Ikonen - Jazzbasilli CD

Ez az album csattanós válasz az északi népekkel fennálló azon sztereotípiáknak, hogy az ott élők nem rendelkeznek finom ritmusérzékkel, szenvedélymentesen tengetik napjaikat a havas tájakon és szűk társaságuk pedig csak néhány rénszarvas és pár palack magas alkoholtartalmú házi-vodka.

Ebben a zenében aztán van bugi, ritmus, társasági élet dögivel, kicsit törve a finn nyelv fura-vicces hangjaival, mely a zavaró hatás helyett inkább vidámságot csempész ide. És hogy kik is készítik ezt a muzsikát: Aili Ikonen egy igazi, hamisítatlan finn szépség ikon, aki ráadásul még énekelni is tud, állt össze a HERD nevű trióval. A trió tagjainak felsorolását mellőzném, nekünk közepesen megjegyezhetetlen finn kereszt és vezetéknevek, aki mindenképpen szükségét érzi a neveknek, megtalálja azokat a honlapjukon.

Amit viszont nem mellőzhetünk, az a dicséret a remek hangszeres teljesítményért és a kellemesen egyberakott korongért, mely dicséret akkor is kijár, ha figyelembe vesszük, hogy ez az album alapvetően átiratokra épül fel. Vannak azért saját szerzemények és az összhatás vidám, ritmusos, mértékletesen könnyed, egy behízelgő produkció. Szaunázás után szinte kötelező feltenni ezt a lemezt!

Alligator Records újdonság

Jarekus Singleton - Refuse to Loose    CD

Az Alligator Records az egyik kedvenc lemezkiadóm, fantasztikus blues lemezeket adnak ki, és igen jó a lemezeik hangminősége is. Az autentikus blues szülőföldjén, Charlie Paton, Muddy Waters és B.B. King szűkebb hazájában, a Mississippi-deltában nevelkedett 29 éves gitáros/énekes Jarekus Singleton is kitesz magáért ezen a debutáló szóló lemezén. Ez a lemez kétségtelenül a blues új generációjához tartozik, a számok témaválasztását, a néhol meglepő szövegét és a zenei stílus frissességét tekintve is. Mindez nem véletlen. Singleton pályája kezdetén sokféle műfajjal próbálkozott. Templomi muzsikus családból származik, tehát a gospel éneklés végig kísérte gyerekkorát, majd a basszus gitározás felé fordult az érdeklődése, majd teenager éveiben a rap következett, majd 2009-ben saját blues zenekart alapítva hamarosan a feltörekvő blues tehetségek között tartották számon. Ez a változatos pályakezdet hagy nyomot a lemezen, amely letagadhatatlanul a mának szól zenében és szövegben egyaránt.

Igen jó zenészek játszanak a kíséretben. James Salone orgonajátéka hangulatos keretbe foglalja ezt az izgalmas zenét, amely szerzőként vagy társszerzőként Jarekus Singleton nevéhez fűződik. Basszus gitáron Ben Sterling, a dobokon John „Junior” Blackmon játszik kiválóan.

Denise Mangiardi - River of My Own    CD

A New York-ban felnőtt énekesnő családi örökségként kapta az igényes muzsikák iránti elkötelezettségét és a Nagy Almától a kozmopolita életszemléletet. Bátyja fuvolán játszott, főleg jazz-t és klasszikus komoly zenét, ő maga pedig kedvenc hangszereként a zongorát választotta, de a gitárral is jól bánik, ami nem is csoda, ha valaki a Berklee College-on, majd a londoni Trinity College-on végezhette tanulmányait, melyek lezárultát követőn Denise nagyjából végig zenélte a világ kulturáltabb, fényesebb, gondtalanabb felét. A jazz alapú de közérthető dalok nagy része saját szerzemény, amiért nagy piros pont jár és kellően őszintének is érződnek az általuk tolmácsolt képek, érzések, gondolatok, de és itt egy közepes méretű de, ez a világ azért nekem, nekünk nagyon sima, túl gördülékeny, könnyen jött és ilyen a zene is. Úgy hangzik, mintha egy jótékony mecénás, simított volna minden akadályt a tehetséges lány előtt, bár ez lehet, hogy nem egy testet öltött lény volt, csak a Teremtő szerencse ujjai. Ezért viszont nem lehet senkit elítélni, ki menne zenélni, mondjuk Kabulba vagy Szibéria egy kisebb városába, ki ne szeretné, ha minden könnyen összejönne neki az életben? Nos, akiknek nincs ilyen féle választásuk a sorstól, azok mindig egy kicsit irigykedve nézik, hallgatják ezt a világot és annak minden előnyével, kényelmével és persze hátrányával, az árnyaival is. Csak az Ördög /vagy a Sátán/ tudja választanák-e, ha lenne rá lehetőségük. Találják ki, én mit választanék!

A Babel Label  lemezkiadó újdonságai

Az 1994-ben Londonban alapított kiadó fő csapásiránya a brit jazz és szabadvonalas improvizációs muzsikák és ebben a zenei vonalban a meghatározó impresszáriók közé tartoznak igényes, egyedi munkáikkal. A következőkben két új lemezüket mutatjuk be.

Dominic Lash Quartet - Opabinia     CD

Ha valaki szereti a kísérletező zenéket, ennél a lemeznél jobbat keresve sem találhat. A basszusgitáros Dominic Lash sosem volt az a fajta zenész, aki híres, már bevált dalok feldolgozásai vagy átiratai irányába érzett volna késztetéseket. Őt mindig is az alapvetően új, szokatlan, a bekategorizálást lehetetlenné és értelmetlenné tévő produkciók jellemezték. Ez érezhető vissza már a borítóra írt bevezetésben és áthatja az egész albumot, beleértve annak névválasztását is, tekintve, hogy az opabinia az egyik legfurcsább prehisztorikus lény volt, mely, a fennmaradt fosszíliákat tekintve is az egyik legritkábbak közül való. Ami meglepő, hogy ez a teljesen egyedi muzsika egyáltalán nem kellemetlen, legalábbis középtávon még biztosan nem az. Sok új hangélményt ad, van min csodálkozni, nézegelődni, hogy nahát, így is lehet a dallamokat, ütemeket rendezgetni.

Raymond MacDonald & Marilyn Crispell - Parallel Moments CD

Egy skót szaxofonos és egy amerikai zongoristanő közös gyermeke ez a produkció. Már csak az illendőség miatt is a hölggyel kezdjük. Marilyn Crispel 1978 óta van jelen a free jazz világában és mára az egyik legismertebb zongoristává vált, rengeteg hazai és nemzetközi produkcióban vett részt, köztük filmek, tánc előadások és még ahány féle előadás mód csak létezik. Raymond MacDonald sem az a begyepesedett, otthonülős fajta, ő szintén rengeteg közös produkcióban vett részt, más művészeti ágak képviselőivel is és társalapítója a beszédes nevű Glasgow Improvisers Orchestra-nak. Nos a zenéjük is ennek megfelelően improvizációs, kísérletező, elég keményvonalas free jazz. Könnyed élvezetekre senki nem számítson, lehet nem véletlen a borító enyhe Mark Rothko behatása sem, nagyjából, mintha valaki azt próbálná zenei nyelven elmesélni, leírni, milyen gondolatok foroghatnak egy tébolyda lakóinak agytekervényeiben. Persze ott is tutira vannak teljesen egészséges gondolatok is és itt sem egy hallgathatatlan hangfolyam szólal meg, de azért ha valakit jól lehord a főnöke és hazaérve szeretné kisimítani a lelkét, hát ne ezért a korongért nyúljon.

A Whaling City Sound  lemezkiadó újdonságai

Joe Beck Trio  - Get me Joe Beck    CD

A trió névadó lelke, a remek jazz gitáros Joe Beck sajnos 2008-ban eltávozott közölünk, így ez egy meglehetősen rendhagyó lemez. Hat évvel a halála után eddig ki nem adott élő koncert/performansz, hanganyaga. A zenésztársak David Rokeach dob és Peter Barshay, a bőgős.

Az élő albumon több szám beszédből áll, Beck osztja meg gondolatait a gitározással, a bandával és az életével kapcsolatban, ez így egy nagyon bensőséges hangulatot ad a lemeznek. A zene maga, javarészt jazz standard darabok és nem saját szerzemények, de annyi egyéniséggel átitatva játsszák, hogy most ennek nem érezzük hátrányát.

Ha majd lehetővé válik az időutazás szeretnénk visszamenni a múltba és ott lenni azon a koncerten. Igényes borító, jól eltalált fotókkal és egy kis könyvecskével a Whaling City Sound újabb szép munkája.

Balval - Ten Hand Band     CD

Franciaország kedvenc neo-cigány hangulatú muzsikát játszó zenészei új, harmadik lemezük borítójával vélhetőleg akaratlanul, de Lázár Ervin remek meséit idézik és még egy magyar szál, az első számot magyarul éneklik, bár nagyon idegenül-érdekesen hangzik, de ezt csak mi magyarok vesszük észre. A többi dal kettő kivétellel, az előadók vegyes, saját munkája és nem is sikerült rosszul. Ez az a fajta muzsika, ami élőben szól igazán nagyot, ott a látvány is dukál a hangok mellé és az ilyesminél a zenészeknek is szükségük van a közönség visszajelzéseire. Amúgy a zene nekünk nagyon közeli, régi barát, sok ismerős ütemet ad, még akkor is, ha nem pontosan ezt hallottuk már.

Dicséretes, hogy a roma gyökerek és az emlékszem rájuk ritmusok ellenére egy aktuális és egyénisséggel bőven rendelkező hanganyagot sikerült összehozni. Az egységességen még lenne mit csiszolni, de ne hasogassuk a szőrszálakat, hanem hallgassuk az albumot és várjuk, hogy egyszer erre felé vegyék az útjukat.

Miranda Sage lemezei

Egy szép és igen jó hangú énekesnő lemezeit szeretném bemutatni a kedves olvasónak. Az Angliában születetett, de a kanadai Victoria városában élő Miranda Sage klasszikus éneket tanult, majd olyan híres jazz előadóktól tanulta tovább a szakmát, mint Norma Winstone, Sheila Jordan, Jay Clayton, és Louise Rose. A fiatalon kezdett zenei pályája család alapítás miatt megszakadt, majd a művésznő a 90-es évek derekától tért vissza az előadói pódiumra.

Daydream      CD

Ez a lemez 2008-ban jelent meg. Miranda szép alt hangján többek között ismert latin dallamok kelnek életre, mint a bossa nova stílusú Serenade in Blue című szám, vagy a kiváló brazil zeneszerző Ivan Lins Island című száma. Nem akármilyen zenekar kíséri az énekesnőt: a kiváló bőgős Rick Kilburn (Chet Baker, the Brubecks, Mose Allison), a dobos Dan Brubeck az ikonikus Brubeck családból, a többszörös Juno-győztes Don Thompson zongorista és Phil Dwyer szaxofonos, aki többek között a Budapesten is járt Moe Koffman zenekarban is játszott.

Both Sides Now    CD

2011-ben jelent meg ez a lemez, amely The Great American Songbook-ból való számok izlésesd és finom interpretálását kínálja a hallgatónak. Olyan ismert dallamok csendülnek fel, mint Cole Porter Dream Dancing című száma, vagy a Slow Boat To China Frank Loesser szerzeménye. Ezen a lemezen Don Thompson (aki hangszerelő és producer is), Pat Coleman, Ken Lister, Hans Verhoeven és Roy Styffe adja a kiváló kíséretet. Játékuk önmagában is kiváló zenei élmény. Miranda érzéki hangja talán ezen e lemezen hat leginkább, az énekesnő profi módon éli bele magát a világhírű számok egyéni hangulatába.

Antonio Adolfo  -  Rio, Choro, Jazz    CD

Szögezzük le az elején, hogy még ha tökéletesen meg is tudom érteni azon művészeket, akik „tribute” lemezt vagy egyéb más névvel jelölt tisztelgő műalkotást hoznak létre akkor sem szoktam őket igazán szeretni. Mindig az eredeti alkotók munkáihoz hasonlítgatom, azokhoz mérem a tisztelgő alkotásokat is. Hiába, nehéz dolog az elvonatkoztatás. Ebben az esetben viszont ez szóba sem jöhetett, hiszen, őszintén elárulom, tudom súlyos műveltségbéli hiányosság, de ezen lemez előtt sosem hallottam még a legendás brazil zongorista/zeneszerző Ernesto Nazareth-ről. Talán a jelentős térbeli, talán az időbeli távolság teszi, hiszen Nazareth 1881-től 1912-ig alkotta legjelentősebb műveit. És hogy milyen is ez a zene, nos, hozott valamit az Észak-amerikai ragtime-ból, de annyira keveredett az Afro-brazil Lundu-val és egyéb ősi Dél-amerikai ritmusokkal, például a batugue-vel, hogy egy autentikus brazil stílus, a Choro vált belőle, mely ha a zenei párbaj teret nézzük Brazília válasza a New-Orleans-i jazzre és ellentétben a portugál nevével (nagyjából sírdogálásnak lehetne fordítani), sokszor operál gyors és vidám ritmusokkal. Persze ez csak egy nagyon leegyszerűsített eredeztetés.

A vidám színes borító, amely a brazil jazz egyik kimagasló alakjának legújabb lemezén látható szinte előre vetíti, hogy a Choro nem bonyolult, hanem vidám, nagyon aktuális, nagyon brazil és nagyon kellemes. Antonio Adolfo, amellett, hogy kiváló zeneszerző és zongorista a brazil zenetörténet egyik kutatója, lemezein mai köntösbe öltöztetve hangzanak fel a brazil zene legnagyobb alakjainak szerzeményei. Ez a lemeze is része ennek a mélységesen tisztelhető szolgálatnak.

Amig írom ezt a kis ismertetőt a lemezt hallgatva arra gondolok, hogy milyen keveset tudunk Braziliáról, ennek a hatalmas országnak a színes kultúrájáról. A hírek szinte csak a rossz oldalát mutatják be a mai brazil valóságnak, pedig, ahogy ez a kiváló lemez mutatja fantasztikus kulturális értékek is találhatók Dél-Amerika legnagyobb országában.

Tyler Blanton  -  Gotham    CD

A lemez külseje alapján kicsit adja magát a „Batman-i” hangulat, de a zenében ne is keressük nyomait. Keressünk viszont jóféle vibrafon alapú muzsikát, Tyler Blanton által elkövetve, olyan cinkostársakkal, mint a szaxofonos Donny McCaslin, a dobos Nate Wood és a basszusért felelős Matt Clohesy. A fő kolompos, nem egy született bűnöző, a tette elkövetésében a giga metropolis New York energiái, lendülete, agresszivitása motiválta, az elmúlt, ott töltött hét esztendő, öltött zenei testet ebben a rock, fusion, techno és new jazz behatású korongban. Eredeti, igényes, de egy kissé marginális produkció, melyet vélhetőleg azért érzünk kicsit távolinak, mivel mi nem voltunk ott abban a hét évben.

Fern Lindzon   lemezei

A Juno Award jelölt zongorista/komponista/énekesnő klasszikus zenei tanulmányait a Torontói Egyetemen végezte, majd húszas éveinek elején járt, amikor a jazz és a klezmer zene felé orientálódott. Egy meglehetősen hosszú klub karrier után úgy és milyen jól gondolta, hogy érdemes kilépnie egy másszintű nyilvánosság elé, ezért saját albumokat készített, természetesen ezekhez segítségül jeles zenésztársakat is választott. Az alábbiakban az énekesnő két lemezéről olvashatnak.

Moments Like These     CD

A standard Észak-amerikai jazz és a klezmer behatású izraeli jazz keveredése érezhető leginkább, de összességében egy sokrétűen felépített, színes, igen kellemes hangulatú album. Duettekből áll, a partnerek a vibrafonos Don Thompson, a bőgős George Koller és a gitáros Reg Schwager, mindannyian Torontó és környéke legfinomabb kezű zenészei közé tartoznak. Helyenként kissé elgondolkoztató, de nem elvont improvizációs betétek. A negyedik számot az énekesnő héberül énekli.

Two Kites    CD

A 2011-ben kiadott lemezen már egy komplett zenekar kíséri az énekesnőt, aki ezúttal kicsit melankolikusabbra vette a figurát. Az érezhetően remek muzsikusok által keltett több hang alapvetően más hangulatot kölcsönöz, ezt itt magam egyfajta személyiség keresgélőnek érzem. És ezt erősíti az egymást követő dalok földközileg igen kapkodó összeállítása is. Talán most jutott el a pontra a magánéletében, hogy viszonylag állandó periódus lelki befulladása után megpróbálkozzék némi váltással, mely lehet akár egy egyszerű életmódváltás is. A borítónak is kicsit olyan a hatása, mintha az énekesnő próbálna elfeledkezni arról hány éves is valójában. Ez sokkal csajosabb lemez, mint a korábbi, ha a férfiak számára is szeretne a továbbiakban mondanivalót közvetíteni, kicsit vissza kellene kapcsolnia.

A Kirkileg Kulturverksted új lemeze

A zeneileg és hangminőség szempontjából egyaránt kiváló lemezeket készítő norvég lemezkiadó vezetője Erik Hillestad bátran nyúl szokatlan témákhoz, se szeri se száma ezért a különleges lemezeknek a programjukban. Az alábbiakban is egy felettébb érdekes CD lemezt mutatunk be.

Solfrid Molland - Musikken er mitt fedreland (Music is my fatherland)  CD

A kiváló zongorista/énekes/zeneszerző Solfrid Molland ezen az albumon Oslo cigány utcai muzsikusaival játszik és énekel. Molland lelkes rajongója a cigány folklórnak, a CD projekt kapcsán Erlend Berge fotóművésszel elutazott Romániába, hogy meglátogassa a lemezen szereplő cigány zenészek otthon maradt rokonságát. A lemeznek különös jelentőséget ad az a tény, hogy Norvégiában évről évre nő az utcán kéregető cigányok száma, akiket különböző humanitárius szervezetek, például a Norwegian Church City Mission felkarol és támogat. A lemezen a lassú melankolikus számok és a vérpezsdítő cigány ritmusok váltogatják egymást, az alábbi norvég és cigány zenészek szerepelnek: Gheorghe Vasile-Buzoiano (ének/harmonika), Valentine Vasile (hegedű), Ion Cantaragiu Rasturnel (szaxofon), Gjermund Silseth / Lars Tormod Jenset (bőgő), HjerteRom-koret (The Warm-of-heart kórus)

Ismét egy kiváló lemezzel gazdagodott a KKV programja!

Lisa Biales  albumai

Úgy látszik, most a hölgyek szólólemezein van a sor, ezúttal is egy női előadó két legújabb munkája van terítéken. Érdekesség még, hogy csak szűk egy év van a két album kiadása között, még is fényévek vannak a színvonalban. Az előadó pedig nem tartozik az újoncok közé, az Ohio-i születésű Lisa Biales gyakorlatilag egész életét a zenélésnek szentelte, már kora tinédzser kora óta ír szövegeket, saját hangszere pedig a gitár. Lássuk hát milyen lemezeket hozott össze!

Lisa Biales with Ricky Nye and The Paris Blues Band - Singing in My Soul     CD

Meglepő módon mindössze egy saját szerzemény képviselteti magát az énekesnő repertoárjából, a többi klasszikusnak számít, igaz meglehetősen széles merítésből. A hangulat bájos, de kissé amatőr, mintha egy iskolai ünnepélyre a tanárok összeálltak volna az énektanár vezetésével, hogy zenével feldobják a műsort a gyerkőcöknek. Valahogy a hangzásból sem érződik ki a profizmus, ami általában nem feltétlenül problémás, de itt túl jól sikerült ennek elnyomása. Egy kisváros saját produkciójának éppen megfelel, a szűkebb környezet, az ismerősök, a baráti társaság büszke lehet, de szélesebb körű elismeréshez ez a színvonal biztosan nem elégséges. A kísérő zenekar egyébként tényleg francia.

Lisa Biales - Belle of the Blues     CD

Teljesen friss, szinte még ragad a március 4-én kidobott korong és szerencsére már sokkal profibb. Ez már nem gyermekzsúrokon és futószalagon esküvőkön játszó bandák szintje. A zenei kép és sokkal összeszedettebb, már felvállaltan blues és nem is rossz. A neki írt szerzemények jobban állnak és a borítón található fotók is azt sugallják, hogy külsőleg is jobban „összerakták” az énekesnőt, bár még innen is bőven van felfelé fejlődési lehetőség és ezt már nem a külcsínre, hanem a zenére értem.

Home Records  újdonság

A homerecords belga kiadó előadói gárdáját fiatal akusztikus hangszereken játszó művészek alkotják. Szinte kizárólag saját szerzeményeket hallunk a lemezeiken, amelyeket kivétel nélkül a legmagasabb zenei és hangminőségbeli színvonal jellemez.

IF Trio - Imaginary Folklores  CD

Az IF Trio, akusztikus kamara együttes, amely modern zenei világba helyezi át a folk zenét. Ez nyilván valóan nem folk, hanem a folk zene elemeit használó, azokra épülő kortárs zene, leginkább improvizáció. Az együttes gitárosa a finn származású Otso Lähdeoja a jazz és a rock zene elemeit, a francia fuvolás Florian Guibert és az argentin csellista Mauro Sarachian pedig világ-utazóként egzotikus országok jellegzetes ritmusait adják ehhez az izgalmas zenéhez. A számokon jól érződnek az Indiában és Nepálban járt, ottani zenékkel alaposan foglalkozó fiatal művészek friss zenei élményei.

Igor Geržina lemezei

Horvátország egyik legjelentősebb és legelismertebb muzsikusa a szaxofonos/komponista Igor Geržina. Számtalan díj a hazájában, vélhetőleg a teli vitrin mellett a garázsban is szanaszét hevernek a trófeák és nem mellesleg ő a Horvát Televízió Jazz zenekarának a producere is. Persze, hogy idáig juthasson, tanulni is kellett, a Zágrábi Zenei Akadémián szaxofonból diplomázott, majd az Egyesült Államok egyik legrangosabb zenei tanintézete, a Berklee College következett. A tanulmányokat követően vetette bele magát a horvát jazz világába. Eddigi lemezei elérhetők a jelentősebb internetes letöltési áruházak polcain.

Metropolis   CD

Egy 2012-s album, mely nekem túl kozmopolita, túl általános, nem eléggé horvát. Az előnyei közé tartozik a pontos és fantáziadús szaxofonjáték, a kiemelkedő hangmérnöki munka és jók a ritmusok is. De és itt a nagy de, ez készülhetett volna akárki által, akármelyik részén a világnak. Ha valaki abból az országból származik, ahol a rézfúvósoknak olyan nemzeti hagyományai vannak, mint Geržina, akkor nem lehet nem megmutatni, egyáltalán nem érzékeltetni, hogy mi is jelent a nemzeti örökség. Legalább pár dallamfutam, pár hang erejéig igenis merjünk horvátok lenni, legyünk büszke arra az örökségre, amely világszerte olyan elismertséget szerzett a balkáni térség rézfúvósainak. Az is lehet persze, hogy a zenész tudatosan hagyott el minden nemzeti vonást és ez talán egy londoni szobából nem is érződik hátránynak, de innen Budapestről, már csak a több mint 800 évig kitartott perszonálunió miatt is, mi mást várunk el.

One Click World    CD

A legújabb, tavaly megjelent lemez ott folytatja, ahol az előző abbahagyta, hozva minden jó tulajdonságot és számomra negatív jellemvonást is. Pozitív a negyedik nótában az ének, nagyon eltalált hangon énekel az a valaki (Mirza Tetaric), bátran be lehetne vetni több számnál is, illetve egyértelműen tetten érhető zenei fejlődés is, de nagyon nemzetközi szinten. Lehet, velem van a baj, de én jobban szeretek egy csípős hajnalon a helyi, kérges-kezű, a túlélésükért küzdő halászokkal egy szakadt csónakban kifutni, behúzni a hálókat, mint egy csilivili jachton menő arccal fel alá glaszézni a dubrovniki új kikötőben. És ez a hangulat inkább ilyen, mint a horvát valóság, a horvát jellem, a horvát nemzeti öntudat.

John Stein & The Mingotan Project  - Emotion    CD

Érdekes hangulatú muzsika, mely olyan, mintha egy táncverseny latin táncok szekcióját játszó zenekar, a verseny lefújása után improvizációs levezetésbe kezdene. A táncosok már fáradtak, de a tökéletességre törekvő, feszültségekkel teli versenyprogram után még szeretnének valamit táncolni, csak úgy maguknak és közönség megmaradt részének, akit szívesen látnak a parketten. Akik ott maradtak a végéig, megérdemlik, hogy pár lépést tanulhassanak a profiktól. Észak-amerikai jazz és Közép-, Dél-amerikai, illetve afro-latin ritmusalapok fúziója, kicsit álmatag, szándékosan összebújós/enyelgős összhatásban, szép, de kimért ütemekkel. Ne csodálkozzunk, ilyesmire utal az album címe és grafikája is. Az öt zenész, pedig aki mindezt elköveti, a gitáros-zeneszerző John Stein, a fuvolás Rebecca Kleinmann, a dobos Matias Mingote German, a harmonikás Evan Harlan és John Lockwood, aki a basszusért felel.

Az Uscitanord zenekar lemezei

Az olaszoknál a hangulattal sosem volt gond és ez most sincs másként. Hat jó zenész amúgy is bitang jó muzsikákat szokott összedobni, ilyen hangszerekkel, mint amelyekkel az Uscitanord operál, pedig a zene maga a vidám, könnyed, laza olasz élet, Adriano Celentano /nem zenében, színészként/, Fellini nagy munkái, Loren, Mastroianni és a többiek, egy espresso valamelyik olasz kikötőváros apró kocsmája előtt, kint ülve a rakpart felé, nézve az elinduló-érkező hajókat. Már többször kifejeztem azon véleményemet, hogy az olasz független zene nagyon pozitív irányba mozdult el és ezt tovább erősítette bennem ezen banda két lemeze.

Prova D’Artista     CD

Már a borító is olaszos, elegáns, de nem feszesen, ez nem a francia divattervezők amúgy, szakmailag csodálatos, de az átlagembernek nehezen értelmezhető kollekciói, hanem úgy a mindennapok módján az. Olaszország sava-borsa, minden, amit egy albumban össze lehetett szedni, amit mesélni lehet róla. A ritmusok ülnek, stílusos énekhang, néhány számban megdöbbentően vidáman szólnak a viccesre torzított hangok. És azért, ha a sors nagyon megköveteli, tudnak ők komolyak, szomorkásak, realisták is lenni, csak ha lehet, szeretik elkerülni a szembenézést az élet nehézségeivel és ebben bőven lenne mit tanulnunk tőlük.

Non Aspettare     CD

Az előző lemezzel igen magasra tette a zenekar a lécet, és amit sejteni lehetett, még ha reménykedve mást is vártam, ez nem lett olyan erős. Félreértés ne essék, ha önmagában ezt hallom, remek album, de az előzőhöz viszonyítva, egy kicsit szürkébb, kicsit átlagosabb, kevésbé eltalált. Ez a lemez jobban hajlik a jazz irányába, persze nem csak emiatt szerethető kevésbé, hanem főleg mert bájának egy részét vesztette el. Személy szerint sajnálom a klarinét kiesését, annak a hangja is hiányzik, a személyi távozás okát nem ismerem, de remélem a következő albumra sikerül visszacsábítani. A külcsín sem olyan olaszosan jól kimunkált, túlzásba vitték a csíkozást.

Doug Jones lemezei

Bár a zenészt az egyező nevű, meglehetősen elismert és sikeres színészre hasonlító fizimiskával áldotta meg az Úr, de jóval erősebb testi adottságokkal és ez jól jön a tenor szaxofon megszólaltatása során. Doug Jones muzsikusi karrierjének több mint 30 éve alatt az általa szeretet Connecticut-ot, illetve bővebb pátriáját, New England-et csak a koncertek és turnék okán hagyta el. Szentigaz a turnékból meglehetősen sok volt, Venezuelától Dél-Afrikáig. Az előadó és az általa vezetett Doug Jones Group a smooth jazz egyik nemzetközileg is elismert szereplője, így indokolt egy kisebb merítés a munkáiból.

Shadows of Gray  CD

Ha magam nem is vagyok rajongója a smooth jazz-nek, sőt önkéntes zenehallgatás során szinte sosem választok ilyen hanganyagot, azt el kell ismerni, hogy akadnak olyan élethelyzetek, például egy borbárban eltöltött kellemes, beszélgetős-flörtölős este, amikor jól jönnek ezek a zenék. Azt is el tudom képzelni, hogy vannak, akiket a munkájukkal vagy a családi ügyekkel való elfoglaltságuk egy olyan fáradtsági és kimerültségi helyzetbe sodor, melyben valami könnyed, de mégis alapvetően vidám, feltöltő jellegű, inkább háttérben, csakúgy a tudat alatt ható, nyugtató zenére vágynak. Ez a 2002-ben megjelent album ezekre a célokra tökéletes, sehol semmi szélsőség, durva individualizmus, de mégis minőségi zene, korrekt, közérthető, kellemes hangok.

Top Down   CD

Alapvetően ezen a 2013-ban megjelent albumon sem változott a muzsika, de az összkép azért csiszolódott, finomodott, ez már tényleg a smooth jazz szakmai legjava. Egyértelmű fejlődés érezhető az előző albumhoz képest, kifinomultabb stílus, határozottabb személyiség jelek, kicsit bátrabb, akaratosabb hangok, több improvizáció, egészséges „na halljátok milyen jól is játszom azon a szaxofonon” hangulat. Doug ezen a lemezén is saját szerzeményeit játssza, néhány szám kimondottan igényes, ötletes, le a kalappal és valahogy a hangmérnöki munkát is jobbnak érezzük. A színes borító viszont nekem kicsit kommerszre sikeredett.

Danielle Cavallanti  lemezei

Az 1952-s születésű észak-olasz szaxofon művész ma már nem mondható egy forrófejű, meggondolatlan tinédzsernek, viszont még javában az volt, mikor elkezdte hangszeres tanulmányait. A neves oktatók és tehetséges diáktársak is pozitív hatással voltak tanulmányaira, melyeket követően becsatlakozott a Milano környéki jazz élet vérkeringésébe, mind nagyobb és nagyobb szerepet és ismertséget szerezve magának. De Danielle Cavallanti nem az elvárások és a könnyed sikerek felé vette az irányt, inkább a sokkal rögösebb és nehezebben járható, a saját elképzeléseit megvalósító művész maradt. Ennek a kemény zenei önképnek azonban igen nagy ára van, a popularitás hiányából adódó, nyilvánvalóan kisebb eladási és média játszási index és az is szinte bizonyos, hogy leányrajongók sem fognak autogrammért sorba állni a koncerteken. A következőkben a művész 2 albumát ismertetjük.

Danielle Cavallanti & Tiziano Tononi - Ring Of Fire   CD

2008-ban jelent meg ez a lemez, amely egyáltalán nem egy Johnny Cash tribute album, amire talán asszociálni lehetne. A cím itt ténylegesen azt takarja, amit jelent és úgy kapnak a hangok a levegőbe, majd általa közvetítve hallójáratainkba, mint egy jól megrakott tábortűz lángnyelvei a rádobott fahasábba, kímélet és kompromisszum nélkül. Ez sem akar egy tucat album lenni, gőgös, de nem fennhéjázó, inkább kicsit túl büszke, akaratos, önfejű improvizációs hatású jazz, a barát és zenésztárs Tiziano Tononi dob művésszel.

Danielle Cavallanti & The Brotherhood Creative Trance Music Ensemble -  Faces and Tales   dupla CD

Már az előadó előző munkája is a zenei önmegvalósításból eredő igényesség és a hallgathatóság határait tapogatta, de ez a dupla lemez leheletnyi késélen táncol és az, hogy még élvezhetőnek és hallgatásra érdemesnek tartjuk-e erősen függ az egyéni tűréshatároktól és a napi hangulati szintünktől is. Persze tudom, hogy ahogyan a fájdalom tűrésben, úgy a zenék elviselésében is vannak az átlagosnál jobban edzett testek és lelkek, de ha Danielle Cavallanti következő lemezével még jobban kimerészkedik a hallgathatósági peremre, onnan már nagyon könnyen lezuhanhat oda, ahová sok nagyon tehetséges, de a túlzottan kompromisszum-mentes ön megvalósítással a világgal kapcsolatot vesztő művész hever, a felfordított elefántcsonttorony padlójára.

A King King Blues Band  lemezei

Egy zenekarnak meglehetősen furcsa névválasztás ez, de ez nem zavarta a szigetország szakmai döntéshozóit, amikor 2012-ben és 2013-ban is odaítélték nekik a „Best Band” titulust a British Blues Awards-on, így hát mi is koncentráljunk inkább a muzsikára. No de előtte még egy-két információ a bandával kapcsolatban: A négy éve alakult együttesben az alaptagok a gitáros, énekes, a banda arca Alan Nimno, a basszusért Lindsay Coulson, a dobokért Wayne Proctor, a vokálért és billentyűs hangokért Benett Holland felel, illetve ő már csak felelt, az új billyentyűs Bob Fridzema.

Take My Hand     CD

Vannak zenék, amelyekkel kapcsolatban érzem, hogy jók, igényesek, de valahogy nálam még se találnak be, na a King King muzsikájára ez teljesen ráillik. Blues és Rock&Roll alapú, főleg gitárjátékon nyugvó zene ez, mellyel a volt brit birodalom tagországaiban, azon belül is elsősorban Kanadában nagyon népszerűvé vált a csapat. Sajnos nekem akárhogy hallgatom, figyelem, sehogy sem akarják kiadni magukat a hangok. Amit érzek, és ami miatt lehet ez az érzés, hogy egy kicsit szélesebbre nyitották a megcélzott közönségi ollót, mint amit ez a stílus amúgy elbír. Na de szerencsére nem csak én vagyok a világon és ennek a lemeznek is jók voltak az értékesítési statisztikái, én meg ebben az esetben is, mint általában, egy olyan még éppen hibahatáron belüli személy vagyok, akire nem lehet tömegízlést alapozni. Amúgy, tekintve, hogy a csapat fő erőssége a folyamatos fellépés és turnézás, élőben azért biztos élvezetesek lehetnek.

Standing in the Shadows    CD

Őszintén reméltem, hogy az újabb, tavalyi albummal, majd más lesz a helyzet és bátran ajánlhatóvá teszik a változások a korongot. Az helyzet azonban, hogy a zene semmit se változott, ami szerintem már önmagában jelentős probléma. Egyik előadónál, még a legnagyobb személyes kedvenceknél sem viselném el, ha két év után tökéletesen ott folytatnák, ahol abba hagyták, ha semmilyen jellegű változás nem lenne megfigyelhető. Ennyi idő alatt mindenkinek kell változnia, nem lehet ugyanolyan a szakmai szint, a hangulat, a külső körülmények. A világban is mennyi minden változott 2011. és 2013. között, ne tessék már nekem mondani, hogy ez a zenekar egy a világtól elzárt, inkubátor stúdióban alkot, ahol minden, a külvilághoz kötődő köldökzsinór el van vágva, mert ez a két album olyan, de olyan, egyforma, hogy a számokat rajtuk bátran, tetszőleges sorrendben lehetne cserélgetni.

Tommy Castro and the Painkillers - The Devil You Know    CD

Az Alligator Records az amerikai blues zene egyik legjelentősebb kiadója és általában nagyon telibe találnak a lemezeikkel. A Tommy Castro vezette banda új lemeze azonban kicsit kilóg a sorból és sajnos nem pozitív értelemben. Az együttest Castro 2012-ben mutatta be nyilvánosan. Ő maga persze a karrierjét jóval korábban kezdte, sőt a kilencvenes évek közepén három teljes szezonban az általa vezetett The Tommy Castro Band az NBC televízió Comedy Showcase-ének a házi zenekara is volt, még korábban, a nyolcvanas évek vége felé, pedig a „The Dynatones” elnevezésű, amerika-szerte népszerű banda tagjaként végig turnézta az Államokat.

Nem tudom mi az oka, de ez a lemez kissé erőltetettnek tűnik, nem jellemző rá az Alligátor lemezeket jellemző természetes lendület, mintha a zenészeket úgy kellett volna kényszeríteni, hogy játszanak végre valamit. Nem úgy tűnik, mintha a zenészek bármilyen pozitív inspirációt is éreztek volna a stúdió munkálatok alatt. Hiányzik a jófajta blues-t mindig is jellemző, velőből-vénából áradó őszinte keménység, és nem érezzük azt a szintén elvárt hangulatot, hogy a muzsikusok akkor is játszanák ezeket a nótákat, ha senki nem is figyel rájuk, ha csak egyedül üldögélnének valahol egy sivatagi ranch tornácán. Pedig jó számok szerepelnek a programban: J.B. Lenoir, Andre Williams, Jimmy Hall és Savoy Brown-os Chris Youlden szerzeményei.

Az albumon a „Greedy” című az utolsó felvétel, mely már egy korábbi 45-s szinglin is megjelent és amely a nyilvános fájlmegosztókon meglepően jól szerepel. Reméljük a következő albumra elkapja Castro-ékat valami ördögi inspirációs hangulat.

Matt Wilson Quartet + John Medeski  -  Gathering Call   CD

A virtuózan eredeti dobos, Matt Wilson és zenekarának

(Chris Lightcap - Bass, Jeff Lederer - Tenor Saxophone/Clarinet, Kirk Knuffke - Cornet, Matt Wilson - Drums)  teljesen friss lemeze egy vérbeli, igényes jazz album. Változó, de végig extra eredeti hangulat, vibrálónak festett képek, hangmerészség, igényes mozgalmasság, néha szinte táncolható dallamok, igen komoly hangszeres tudás, minden közreműködő részéről és végtelen harmonikus összerakottság. Hát kérem, az ilyen produkciókkal lehet új rajongókat és híveket szerezni a jazz-nek. A vendégzenész John Medeski, aki a billentyűs hangokért felel.

A Braithwaite & Katz marketing cégtől érkező lemezeket mindig is remek hangmérnöki munkák és az igényes borítók jellemezik, pedig az erről való gondoskodás igazán nem az ő asztaluk. Nincs ez másként ebben az esetben sem.